Erdei út

  Főhősünk élete egy nyugalmasabb szakaszához érkezett. Nincs több mindennapi kötelező munkába járás! Elérkezett az Ő ideje. Elhatározta, hogy változtat életén, egy kicsit mozgalmasabban fog ezek után élni. Szeretett sportolni és az általa választott mozgásformát oktatni is szerette volna, de két személyiség lakott benne. Az egyik aki szeretett volna változtatni életén, a másik, aki pedig minden elhatározása ellenére ragaszkodott megszokott életviteléhez.
  Kilépni az ajtón és elindulni. Igen, ez volt számára a mumus. Amikor már benne volt a cselekvésben, akkor már minden jó volt, csak ne kéne elindulni...

  Szóval, itt volt a nagy szabadság kapujában és ez, mint általában minden változás, megijesztette.
 Elindult hát egy kis kalandra, kilépve komfortzónájából. Legalábbis eljutott az elhatározásig és vonatra szállt.
  A vonat kisiklott és mindenki találta magát valahol...

 Főhősünk egyedül egy őserdőben találta magát. Egy tisztáson állt, de nem tudta, hogy merre van a vonat, merre vannak a többiek. Minden olyan gyorsan történt...
 Körbe őserdő fogta körül a tisztást. Vagy ott marad a tisztáson és onnan nem tud elmozdulni, vagy ha haladni akar, akkor az őserdőn kell keresztülvergődnie.  Bepillantott az előtte elterülő rengetegbe. Számára ismeretlen és ijesztő volt minden, amit látott, amit érzett. Még soha nem volt ilyen helyzetben.
  De hát nem volt más választása, életét a Mindenhatóra bízva elindult és nekivágott az őserdőnek. Úgy tervezte, hogy majd felfedező útja során, ha nem jut el a vasútig, akkor visszamegy a tisztásra.
  Csakhogy amint belépett a dzsungelbe, az bezárult mögötte és nem engedte el. Amit látott, az csak a sűrű áthatolhatatlan erdő. A fák indái össze vissza kúszva elfoglalták az egész erdőt, nem lehetett tőle haladni. Megvastagodott, rugalmatlan, rendeltetésüket már be nem töltő indák mindenhol amerre a szem ellát. Megmozdulni nem lehetett tőlük.
  Hősünk, leült és sírva fakadt. Csak sírt, sírt, nem látott kiutat. Ő változtatni szeretett volna az életén és most...
  Hogy ez is változás? No igen, de Ő nem így gondolta...
  Addig sírdogált, amíg álomba sírta magát.

 Álmában keresztülvergődött a dzsungelen és egy varázslatos almafát pillantott meg. Gyümölcsei érettek, gyönyörű, egészségtől kicsattanó szépséges, piros almák voltak. Valahogy biztos volt abban, hogy ha ezt az almát megszerzi, akkor ennek segítségével hozzájut az örök egészséghez.
  Látta magát, ahogy az alma segítségével egy csodálatos, őserdőben találja magát, ahol könnyedén lehet haladni. Minden rendezett, ugyanakkor mégis természetes. Az erdő biztosítja a tökéletes friss, egészséges levegőt és a könnyed mozgást is. Az indák rendeltetésszerűen szövik át az erdőt, a rugalmas kacsok erőtől duzzadnak. Mindenhová el lehet jutni a segítségükkel.
  Amikor felébredt, már tudta, hogy hova kell jutnia és mit kell megszereznie. De merre induljon? Úgy döntött, hogyha a Jóisten ezt az álmot bocsátotta rá, akkor ott van vele, csak nem szabad feladnia. Ebben a tudatban indult megint útnak.

  Bizakodva fordult az erdőt behálózó indák felé és úgy vélte, hogy meg tud birkózni velük.
  Csakhogy ekkor egy megáradt patak állta az útját. Hordalék szemetet vitt a hátán és bömbölve sietett tovább, majd kilépett a medréből. Hősünk hátrálni kényszerült a terjeszkedő patak elől. Aztán, amikor már nem terjedt tovább, ki szerette volna kerülni, de nem ment. Megpróbált átjutni rajta a túloldalra. Kiszedte belőle a hordalékot, amiben megakadt, de jött helyette másik. Hiába akart megszabadulni az akadályoktól, jött a kihalászott hordalék helyett újabb. Megpróbált egy kidőlt fát átfektetni a folyón, de nem volt akkora fa és nem volt akkora ereje, hogy bármi mást tudott volna találni. Hiába próbált, minden erejéből telhetőt, semmi sem segített. Ekkor letérdelt és útbaigazítást kért az őt segítő Teremtőtől. Az az érzése támadt, hogy menjen arra, ahonnan a folyó eredt. Tehát nekiindult a patak mentén felfelé. Minél feljebb ment a vízparton, annál keskenyebb lett a folyó, míg végül át tudta ugrani.

   Sajnos azonban megint az áthatolhatatlan indák állták útját. Mire átjutott a folyó túloldalára teljesen kimerült és a kusza, sűrű indák láttán megint sírva fakadt. Úgy érezte, hogy egy tapodtat sem halad előre, hiába írtja az indákat, az semmit sem ritkul. Nem akart elaludni, félt a vadállatoktól. Szemeit a sötétbe meresztette és hallgatódzott. Egész éjjel hálát adott a sorsnak, hogy eljutott idáig és kérte, hogy legyen segítségére, mert ő nem tudja, hogy mit csinálhatna. A fáradtságtól színes karikák táncoltak a szeme előtt és az éjjeli hangok halálra ijesztették. Már nem tudott magáról, csak ájultan zuhant az álom karjaiba.

  Hirtelen tisztán hallotta:
  - Reggel menj vissza abba az irányba, ahonnan jöttél, majd ott fordulj megint jobbra.
 Reggel remegett a félelemtől és az ismeretlentől, de emlékezett a hangra. Visszafordult hát és eljutott addig a pontig, ahol a folyó útját állta. Itt elkanyarodott. Mintha egy kicsit levegősebb lett volna az erdő. Kevesebb volt az elhalt lián. Mintha emberi hangokat is hallott volna...
  Újult erővel folytatta útját. Ekkor állatok tűntek fel előtte. Egy csapat lajhár mászott, kúszott az indákon előtte, megint elállva az utat. Bambán bámultak rá és egyáltalán nem volt nekik sietős.
  - Mi a csudát akarhat itt ez az ember? - gondolták az állatok.
  - Arra bizony várhat, hogy mi elmenjünk előle.
  - Mit akar? Miért sürget minket?
  És ráérősen másztak tovább útvonalukon.
  A rövid ideig tartó bizakodás megint a múlté lett. A lajhárok sora kúszott át előtte végtelenül lassan. Az emberi hangok, amit hallani vélt is szétfoszlottak a távolban. A dzsungel hangjai hallatszottak csak, csupa ismeretlen, félelmetes dolog vette körül. Feladta. Már lemondott mindenről. Hogyan tudna ő, egy ember, egyedül egy dzsungelben segítségre találni?

  Ekkor egy idő után, különös dolog történt. A lajhárok nem keresztezték többé az útját, hanem elfordultak abba az irányba amerre neki mennie kellett volna. És mindegyik, mielőtt irányt változtatott mintha hívogatóan nézett volna rá. Úgyhogy elindult a lajhárok mutatta úton.
 Egyre világosodott az erdő, egyre könnyebb volt a továbbjutás. Volt, hogy azt hitte, már mindjárt kint lesz az erdőből, amikor megint sűrűsödtek körülötte a rugalmatlan, megvastagodott indák. Hol a könny áztatta arcát, hol a remény csillant meg szemeiben, ment töretlenül előre, mást úgysem tehetett.
  Egyszer csak egy csodaszép kitisztult erdőrészbe érkeztek. A liánok hajlékonyak, szépek, frissek voltak. A lajhárok felfelé kezdtek kapaszkodni az egészséges indákon, és mintha búcsút intettek volna neki. Eltűnt az utolsó lajhár is. Hősünk bátortalanul követte őket a szemével, amíg bírta. Megijedt, hogy kíséret nélkül marad, már annyira hozzászokott a jelenlétükhöz.
  Ekkor azonban éles fény törte meg a sötétet. Ő a kitisztult friss, élő, eleven, lüktető erdőből kilépett egy tisztásra. Szeme elé kapta a kezét. A világostól elszokott szeme szinte fájt a fényben. És a tisztás közepén egy almafa ragyogott. Természetfölötti fény vette körül. Hősünk reszketve az örömtől szaladt a fához és levett róla egy gyönyörű almát. Megette! Körülnézett, látta, hogy az elvadult erdő mindenhol kitisztul, járható utak, rugalmas indák, Egyszerre lélegzett az erdő a megkönnyebbült sóhajtásával.

  Csodálkozva nézett körül. Az almafa eltűnt, és ő a vonat mellett találta magát. Éppen most rakták a mozdonyt emelőkkel vissza a helyére. Az emberek gyülekezni kezdtek, mindenki felszállt és elfoglalta a helyét. A mozdony füttyentett és vidáman tovarobogott!
  Ő belemerült a gondolataiba. Azon tűnődött, hogy honnan is indult és mindez miért is történt vele.
 Igen, megvan! Változtatni szeretett volna egy kicsit az életén...
  Még egy kérdés lógott a levegőben! Kit, merre visz a vonat?
  Ami itt ebben az erdőben egy pár napig tartott, az kint a való életben bizony sokkal több volt. Őt most hazaröpítette a vonat és csodálkozva látta, hogy azóta mióta elindult, bizony már eltelt egy év.
  De emlékezett, hogy megette az örök egészség almáját és most már biztos volt abban, hogy egészségben tudja folytatni az életét.
  Hiszen az egészség nem cél, az egészség eszköz, ahhoz, hogy életünket minél jobban tudjuk élni.

  Ő most otthon volt, a biztonságot nyújtó szobájában, de tudta, hogy bátran változtathat életén!

Ági