Metamorfózis – Kreatív Írástanfolyamok

Metamorfózis

kreatív írás-tábor

okt 11

  Nehéz megmondani, hogy egy pocsolya mikor ébred öntudatra. Mikor kezdi felfogni, hogy van neki kiterjedése. Alja. Széle. Hullámai is, ha a szél föltámad. Hogy ő egy valaki.
 Tulajdonképpen olyan, mintha egyik pillanatról a másikra történne. A mi pocsolyánknál legalábbis így történt. Egyszer egy szekér húzott el az úton, ahol ő feküdt, és a kerék csiklandósan toccsant az alján, a vizéből pedig sok kifröccsent.
 – Hé! – mordult fel.
 – Nézzél már a lábad elé! – méltatlankodott az elrobogó járgány után. Azután hirtelen elgondolkodott. „Hm. Eddig ilyen nem volt.”
 – Kikérem magamnak ezt a bánásmódot! – tette még hozzá, de már igazi tűz nélkül, mert inkább elkezdte ezt az egész újdonságot elemezni.
 Hogy most már ő egy valaki. Szentséges sár és iszap!

 Várta a telet. Tudta, hogy igazán akkor tud életre kelni és önmaga lenni. Nyáron is előfordult, de akkor élvezetet nyújtott – és ezt nem szerette. Egyszerűen utált örömet okozni. Lehűsítette a szomjazók italát, végigcsorgatták felhevült testükön … eközben ő elmúlt – elvesztette szilárdságát, keménységét. Hát mi jó van ebben?
 De a tél az más! Az az ő világa!
Lefagyaszt, hibernál, megdermeszt. Elcsúsznak rajta – és ő kacag. Veszélyesnek és félelmetesnek tartja magát. Imád jégcsapként formát ölteni – olyan, mint egy fegyver.
 Tartott ez egészen addig, míg egy kislány rá nem mosolygott, amikor virágot öltött egy kopott kis ablak üvegén.

 A sok szépség csőstül jött.
 Meg akarta keményíteni a szívét, de akkor egy kisgyerek átcsúszott rajta, és kacagott.
 – A fenébe! Hogy estél volna hasra! – gondolta, de valahol belül megremegett.
 Egy bicikli suhant el mellette, s néhány apró mag hullott rá egy szatyorból. Verebek jöttek, s felcsipegették.
 – Ó, hogy akadna a csőrötökön! – dühöngött a fagyott pocsolya, de közben nyugtalanító melegséget érzett.
 Egy ovis csoport közeledett.
 – Remélem, mind hasra estek! – csikorogta a tócsa, de a gyerekek apró kavicsokkal szívecskét karcoltak bele.
 – Utálom, utálom a telet – jegyezte meg a pocsolya fagyos hangon. – Tele van a hócipőm az egész hülye téllel, a hülye világgal. Elegem van!

 Egyszer csak megjelent egy hatalmas kutya. Úgy tűnik elszökött a szomszéd kertes házból.
 Meleg folyadék–tömeg öntötte el a pocsolya fagyott tekintetét.
 – A rohadt életbe, hát ez lehugyozott. Ó, pont itt vagyok a sarki lámpaoszlop alatt.
 Tél ide, hideg oda – bizony a pocsolya elkezdett felolvadni.
 A nap is kisütött.
 – Jé, jön a tavasz, már olvadnak a pocsolyák! – mondta egy szerelmespár a szegény pocsolyára mutatva.
 A saját tudatára ébredt pocsolyánk ekkor megvilágosodott, mert megértette, hogy lehet nyár, lehet tél mindig az van, ami van.
 Ezzel a felismeréssel megbékélve hagyta, hogy a napsütés felszárítsa.
 Egy sárga foltot hagyott maga után.

>