Nehéz megmondani, hogy egy pocsolya mikor ébred öntudatra. Mikor kezdi felfogni, hogy van neki kiterjedése. Alja. Széle. Hullámai is, ha a szél föltámad. Hogy ő egy valaki.
Tulajdonképpen olyan, mintha egyik pillanatról a másikra történne. A mi pocsolyánknál legalábbis így történt. Egyszer egy szekér húzott el az úton, ahol ő feküdt, és a kerék csiklandósan toccsant az alján, a vizéből pedig sok kifröccsent.
– Hé! – mordult fel.
– Nézzél már a lábad elé! – méltatlankodott az elrobogó járgány után. Azután hirtelen elgondolkodott. „Hm. Eddig ilyen nem volt.”
– Kikérem magamnak ezt a bánásmódot! – tette még hozzá, de már igazi tűz nélkül, mert inkább elkezdte ezt az egész újdonságot elemezni.
Hogy most már ő egy valaki. Szentséges sár és iszap!
Várta a telet. Tudta, hogy igazán akkor tud életre kelni és önmaga lenni. Nyáron is előfordult, de akkor élvezetet nyújtott – és ezt nem szerette. Egyszerűen utált örömet okozni. Lehűsítette a szomjazók italát, végigcsorgatták felhevült testükön … eközben ő elmúlt – elvesztette szilárdságát, keménységét. Hát mi jó van ebben?
De a tél az más! Az az ő világa!
Lefagyaszt, hibernál, megdermeszt. Elcsúsznak rajta – és ő kacag. Veszélyesnek és félelmetesnek tartja magát. Imád jégcsapként formát ölteni – olyan, mint egy fegyver.
Tartott ez egészen addig, míg egy kislány rá nem mosolygott, amikor virágot öltött egy kopott kis ablak üvegén.
A sok szépség csőstül jött.
Meg akarta keményíteni a szívét, de akkor egy kisgyerek átcsúszott rajta, és kacagott.
– A fenébe! Hogy estél volna hasra! – gondolta, de valahol belül megremegett.
Egy bicikli suhant el mellette, s néhány apró mag hullott rá egy szatyorból. Verebek jöttek, s felcsipegették.
– Ó, hogy akadna a csőrötökön! – dühöngött a fagyott pocsolya, de közben nyugtalanító melegséget érzett.
Egy ovis csoport közeledett.
– Remélem, mind hasra estek! – csikorogta a tócsa, de a gyerekek apró kavicsokkal szívecskét karcoltak bele.
– Utálom, utálom a telet – jegyezte meg a pocsolya fagyos hangon. – Tele van a hócipőm az egész hülye téllel, a hülye világgal. Elegem van!
Egyszer csak megjelent egy hatalmas kutya. Úgy tűnik elszökött a szomszéd kertes házból.
Meleg folyadék–tömeg öntötte el a pocsolya fagyott tekintetét.
– A rohadt életbe, hát ez lehugyozott. Ó, pont itt vagyok a sarki lámpaoszlop alatt.
Tél ide, hideg oda – bizony a pocsolya elkezdett felolvadni.
A nap is kisütött.
– Jé, jön a tavasz, már olvadnak a pocsolyák! – mondta egy szerelmespár a szegény pocsolyára mutatva.
A saját tudatára ébredt pocsolyánk ekkor megvilágosodott, mert megértette, hogy lehet nyár, lehet tél mindig az van, ami van.
Ezzel a felismeréssel megbékélve hagyta, hogy a napsütés felszárítsa.
Egy sárga foltot hagyott maga után.