Rózsaszín történet – Kreatív Írástanfolyamok

Rózsaszín történet

kreatív írás-tábor

okt 11

Itt élek a lakótelepen.
 Anyukám házmester.
 12 éves vagyok és szeretek olvasni.
 Anyukám utálja, ha olvasok.
 – Mit lustálkodsz már megint? Inkább söpörd le a lépcsőházat.
 – Fáj a derekam. Alig tudok mozogni. Utálok lépcsőházat söpörni. De muszáj.
 Közben álmodozom arról, hogy az emberek látják, milyen szorgalmas, jó lány vagyok.
 Némelyik tényleg meg is dicsér néha, de furcsa, hogy egyáltalán nem esik jól.
 Inkább szégyellem magam.
 Szeretem a pöttyös és a csíkos könyveket.
 A történet magával ragad, és elfeledkezem minden bánatomról.
 Szeretem azokat a történeteket, ahol a női főszereplő erős, és mindenen keresztül megvalósítja, amit akar.
 Sokat álmodozom arról, milyen lesz a férjem.
 Egy biztos. Hogy nem olyan, mint Szása.
 A Szása 12 éves, pont mint én, csak három héttel korábban született. És ezt rendszeresen az orrom alá dörgöli.
 Ő sosem mondja, hogy jó lány vagyok.
 Ő azt mondja? Szeplős könyvmoly.
 Kis pisis.
 Szurtoskata.
 Nagyon utálom Szását. Gonosz velem.
 Néha, amikor felseprem a lépcsőházat, direkt beleugrik a kupacba hordott koszba.
 A könyvekben, amiket olvasok, ott is vannak ilyen gyerekek, de azokat mindig utoléri a büntetés.
 De Szása sosem kap ki azért, amiért komisz velem.
 Az élet tényleg nem olyan, mint a könyv.

 Ma iskolába menet Szása is éppen akkor lépett ki a kapun, amikor én. Üdvözlésképpen meghúzta a lófarkam. Egy szót sem szólt és gyorsan eliramodott. Kora reggel volt, ez annyira elszomorított, hogy így kezdődik a nap, hogy elsírtam magam.
 Ahogy így sírdogálok mellém lépett egy magas, jóképű fiú. Már láttam többször az iskolában, azt hiszem két osztállyal felettem jár. Az iskola futball csapatában van, állítólag az iskola legszebb lányával jár.
 Megszólított, hogy mi a baj, miért sírok. Abba akartam hagyni a sírást, de egyre jobban bőgtem.

 – Ki bántott, mondd már!
 – A Szása – feleltem végül.
 – Ezt nem hiszem el! Pont a Szása? Hát nem te vagy a Mása?
 – De igen. Mása vagyok.
 – Itt várj! – mondta a fiú, és elszaladt.
 Vártam. Már azt hittem, ez a fiú is a bolondját járatja velem, amikor megjelent az utcasarkon. Előtte Szása jött kelletlenül. Amikor odaértek, a fiú ráförmedt.
 – Beszélj!
 Szása a kezét tördelte.
 – Bocsánat.
 Nem tudtam, mit feleljek.
 – Semmi baj – mondtam végül.
 – Most te jössz – mondta a fiú. – Fellökheted.
 – Nem akarom fellökni – feleltem. Aztán Szásához fordultam.
 – Miért bántasz folyton?
 Szása az ajkát harapdálta.
 – Beszélj! – lökte meg a nagyobb fiú.
 Szása olyan arcot vágott, mint aki mindenáron vissza akarja tartani a levegőt, de nem szólt.
 – Gyerünk – ösztökélte a fiú.
 Szása végül nagyon halkan megszólalt.
 – Mert szeretlek.
 Nem hittem a fülemnek.
 A nagyfiú megenyhült.
 – Hát nem érted? Szeret ez a lökött. Csak nem merte elmondani.
 – Ez igaz? – kérdeztem. Szása bólintott.
 – Ezentúl te vigyázol rá – szólt a fiú, és otthagyott minket.
 Szása lesütötte a szemét, és a kezét nyújtotta.
 – Megyünk az iskolába?
 Megfogtam a kezét. Meleg volt és puha. Jó érzés volt.
 – Megyünk – mondtam, és akkor kisütött a Nap.

>