A lény – Kreatív Írástanfolyamok

A lény

metafora

márc 24

A Lényt nem látta még senki, de mindenki félt tőle. Tudták, hogy létezik, bár még azon is vitatkoztak, hogy élő-e? 

Egyesek szerint olyan kicsi, hogy nem lehet szabad szemmel észre venni, mások szerint viszont akkora, mint egy dinoszaurusz, amely visszatért az elmúlt időkből vagy talán nem is halt ki, csak feléledt.

Mivel nem látták az emberek, csak elképzelték, ezért mindenki fejében más képzet alakult ki a Lényről. Más-más képet őrzött róla, de egy biztos: mindenki fejében ott mocorgott. Ott volt a gondolataik között, ott mászkált össze-vissza, ezáltal rendetlenséget és káoszt okozva, az amúgy szép rendben tartott, megszokott, ismert és elfogadott hiedelmek és biztosnak vélt ismeretek fiókjaiban.

Az emberek tudata megfertőződött vele. Állandóan erről beszéltek, próbálták beilleszteni eddigi ismert és elképzelt gondolatmintázataik, tudásuk közé, de sehova sem illett. Olyan zavart keltett ez a szemmel nem látható Lény, felborítva a bizonytalan és biztos egyensúlyokat is, hogy az emberek elkezdtek félni. A félelem olyan volt, mint a futótűz a száraz őszi erdőben. Végig terjedt a Föld lakóin és csak kevesen tudták honnan is jött, miért és merre tart? 

A félelem nem tudta hol vannak az országok határai, nem ismerte a gazdagság és a szegénység különbségét, még azt sem látta ki a fontos, tekintélyes személy - így beleköltözött hát bárkinek és mindenkinek a fejébe. 

Káosz, kapkodás és pánik közepette az emberek elkezdtek tanakodni, mit is lehetne tenni. Számos és számtalan jó ötlet született, de nem tudtak megegyezni. Ki-ki a maga fejében hordozott képpel harcolt.

Ekkor egy kislány odaállt az édesanyja elé és azt kérdezte:
– Mi lenne, ha megkérnénk, ne bántson, hanem segítsen nekünk? Kérdezzük meg, mit akar tőlünk? Hátha üzenetet hozott nekünk? Talán még szerethetnénk is.
– Vagy szelídítsük meg? Próbáljuk meg, hogyan lehetne a félelem helyébe a szeretetet, a bizalmat, az együttérzést ültetni? – kérdezett vissza az Anyuka.
Erre azonban a kislány sem tudta a választ. Elmondta a nagypapájának, aki öreg volt már és nagyon bölcs. Ő egy történetet kezdett mesélni:

„Réges régen, én se tudom mikor talán még az idők kezdete előtt a Föld egy gyönyörű, vidám, élettel teli bolygó volt. Bár csak egy a sok közül, de kiváló lehetőségeket adott az embernek arra, hogy itt akár boldogan is élhessen. Jutott mindenkinek elég hely, elég élelem, víz, friss levegő és otthon. Békében éltek itt egy ideig. Telt múlt az idő, s addig- addig sokasodtak, terjeszkedtek, növekedtek, mígnem egyszer megborult ez a békés egyensúly és az irigység, a kapzsiság, az együttérzés hiánya túlnőtt a szereteten, az elégedettségen és a békességen. Az érzések harcolni kezdtek egymással. Háború dúlt a világban. A csatákban mindenki szerzett sebeket, melyek fájdalmát utána generációk sora vonszolta magával.
A fájdalomtól való félelem megbénította az életet és ekkor, de csak ekkor - próbáltak megoldást keresni a helyzetre. A félelem figyelmeztette őket. Egy idő után valahogy megegyeztek és új egyensúly, béke alakult ki, de hol itt-hol ott azért felütötte fejét a viszálykodás. Aki távol élt tőle, sosem gondolt arra, neki is köze lehetne hozzá. 

 Ne akard a félelmet teljesen elűzni, mert néha segíthet neked –  mondta a bölcs.
Egy időben olyan összefogás alakult ki az emberek között, mint korábban még soha. Rájöttek, hogy egy kis félelem segíthet nekik közös céljaik megvalósításában. Figyelni kezdtek rá, hálásak voltak a figyelmeztetésért, a hála pedig végképp elfoglalta a félelem helyét és beköltözött a szívekbe. Ettől kezdve megint boldogabban éltek az emberek.
– S akkor most ez a Lény, ez micsoda? Ez a félelem most miért terjed a világban?
– Ugyanaz történt most is. Túl sok idő telt el, és elfelejtették az emberek, hogyan is volt régen. Az egyensúly most is megbillent, „kizökkent az idő”. Ki-ki elgondolkozhat. Jó-e, hogy egyik oldalon pénz, hatalom, kapzsiság, semmi nem elég, míg másik oldalon megélhetési nehézségek, szegénység, betegség, tudatlanság. Aki középen van, az még elégedett is lehet.”

A kislány megrázta a fejét. Hirtelen sok volt mindez neki.
– Anya, te ki tudtad űzni a fejedből azt a Lényt és a szívedből a félelmet?
– Nem kislányom, nem űztem el. Elfogadtam. Megpróbálok vele együtt élni. A bizonytalanság életünk része, csak legbelső önmagunkba és egymásba kapaszkodhatunk. Ha megszelídítem a félelmet, nem uralkodik rajtam, csak éppen annyira van velem, hogy mindig figyelmeztessen.
– De hogy szelídíted meg?
– Teljes szívvel-lélekkel csinálom azt, ami most éppen a dolgom.
• Elkerülöm azokat, akik mint járványt terjesztik a rossz érzéseket és ijesztő gondolatokat.
• Arról gondolkodom, mennyi kellemes dolog volt már eddig is az életünkben.
• Arra figyelek, hogyan lehetne békésebbé tenni az életet, és hogyan segíthetnénk másoknak.
• Kinyitom az ablakot és a lelkemet, és csodálom a természetet. Jön a tavasz, hallom lépteit, a rügyek kipattanásának finom zenéjét, érzem a tavasz frissítő illatát, szemem megtelik a harsogó, üde zöld, új életet sugárzó színével, fülemben pedig zsong a madárdal. Ez a kép befészkeli magát a fejembe és ekkor a félelem átadja helyét, és mint a füst elszáll az érzéseim közül.

– Közben azért emlékezem arra, mit tanított nekünk ez a Lény
• Valamennyien esendők vagyunk!
• Lassíthatnánk, hogy tudjunk figyelni önmagunkra és embertársainkra, akik hasonló érzésekkel, örömökkel és fájdalmakkal élnek a Föld bármely pontján, bármilyen képet is őriznek fejükben a Lényről.
• Az egészségünk az alapja minden további életörömnek.
• A változás lehetőség is! Akár élhetnénk is vele.
• Megtanulhatnánk, van olyan, hogy elég! A dínók is azért pusztultak ki, mert túl nagyra nőttek.
• Egy Földünk van, közös kincsünk, ezen kell osztoznunk!
• A természet szépségeit csodáljuk, de halljuk meg fájdalmas kiáltását is.
• Ha újra jön a félelem, észrevehetnénk, milyen hatalmas erő rejlik az együttérzésben és az összefogásban, ha milliók megfogják egymás kezét, még a világ is megváltozhat. Megérezhetjük saját fontosságunkat a láncszemek között.

– Igen Anya, de sokan mondják azt, hogy ilyen csak a mesékben van
– Ez igaz. Én viszont azt mondom, hogy a mesék valóra is válthatók. Ez csak rajtunk múlik.

S miközben Anyát hallgattam, az én fejemben egy szép tavaszi virággá változott át a félelmet keltő Lény képe, a sárga virág kinyílt, leveleit megzizzentette a szellő és édes illatot éreztem. Kellemes volt. Egyből jó kedvem lett és szaladtam, hogy az öcsémnek is elmeséljem.

Márta 

>