Kezdjük azzal, hogy a királynő élete nem volt fenékig tejfel, és királyságában a hold se volt sajtból, pedig szíve vajból volt. Ez volt az egyik bökkenő. A királynő leginkább azt szerette volna, ha az élete egy tejjel- mézzel folyó Kánaán lett volna, de csak az öreg Nuda folyó folyt békésen királysága határában. A kerítés sem volt kolbászból, tulajdonképpen kerítése sem volt az uradalomnak.
Tudnod kell, hogy a királynő szíve nemes volt, és jószándékú. Buzogtak benne a kiváló képességek, csak valahogy ő sem hitt bennük kellőképpen. Talán pont ezért történhetett meg, hogy a királynő bár a maga területén sikeres volt, és sokan felnéztek rá, királyságában nem sok szava volt, ezért némiképp elnyomva érezte magát. A királynőből királyné lett. És fogalma sem volt, hogy szerezhetné vissza pozícióját, és királynői mivoltát.
Valljuk be, nem ment jól a királyság sora, pedig a királyné éjt s nappallá téve tevékenykedett és tüsténkedett, hogy királyságát felvirágoztassa.
Volt a királynénak egy férjura is, aki inkább ura volt, mint férje. Az öreg király nem sok mindent csinált. Leginkább csak kertészkedett és krumplikat osztogatott, amit se az alattvalók, se a királyné nem díjazott. Főként azért, mert a rohadt krumplik még főzésre is teljesen alkalmatlanok voltak. Senki sem kért a tudálékos krumplihegyekből. De az öreg király ezt nem vette észre, és naponta teleszórta királyságát a hasztalan krumplicsomagokkal, közben nagyokat lovagolt öreg paripáján.
Bár a királyság hozott némi hasznot, az öreg király és a királyné mégsem jutott egyről a kettőre. Régóta dédelgetett álmuk volt, hogy felvirágoztatják a királyságot, rendbe szedik a palotát és úgy ám blokk a dolgaikat, aztán majd utazgatnak és élvezik a jól felépített királyság áldását.
De mivel a tervek dőlési szöge leginkább 45 fokról indult, és sosem csúcsosodott ki a stabil 90 fokban, a tervek sorra bedőltek, és dőltükben, nagy robajjal rendszerint a királyi pár fejére estek. Fájt is eleget ez miatt a királyi pár feje.
Egyenesbe jönni anyagilag. Ó be szép is volna – sóhajtozott a királyné és kínjában néha el is nevette magát. Tudta ő nagyon jól, hogy mi ennek az egésznek az oka, de nem tudta felgöngyölíteni az ügyet. Így az ügy szépen csordogált ezerfelé a királyságban, és teljesen beborított mindent. A királynő gyakorta érezte úgy, hogy az okok és az abból kifolyó ügyek szépen lassan beborítják és ellepik őt, mocsárrá változtatva a termékeny talajt.
Gondolkodott sokat a királyné, hogy mi lehet az oka annak, hogy idáig jutott. Szomorúan konstatálta, hogy több bökkenő is van az ügyben, amelyek következményeként ebbe a mederbe terelődött az élete.
Az egyik bökkenő egy rémisztő odvas fa volt, mely ott terpeszkedett nagy sunyin a királyság közepén. Valahányszor meglátta a királyné az odvas fát, az ő lába is földbe gyökerezett, szabályosan gyökeret eresztett és a királyné nem tudott mozdulni tőle. Rettenetesen hátráltatta a királynét a nagy fa, de nem tudott mit tenni. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor is ültette oda azt a fát, csak azt tudta, hogy a fa évről évre csak nőtt, jó mély gyökereket eresztett, és egészen átvette az uralmat a kert és a királyné felett. A fának kedvezett az a tény is, hogy a mélyben a föld alatt lakó zűrös vakondcsalád teljesen aláásta a királyi palotát, amely már így is romokban hevert. Így a fa gyökerei mindenhova elértek, és gyönyörűen behálózták a királyné és az uradalom életét.
A történethez jó szorosan hozzátartozott az a kellemesen kellemetlen körülmény is, ami talán szintén egy másik oka lehetett az királyné szorult helyzetének. Az volt ugyanis a tényállás, hogy a királyságnak része volt két különleges vármegye. A két vármegye elég sok fejtörést okozott, és igen sok munkát adott a királynénak, mivel a két vármegye inkább vitte a pénzt, mint hozta. Rengeteg munkát jelentett a két vármegye fenntartása, és az ott élő alattvalók folyamatosan panaszkodtak, követelőztek, és hozzájárulásuk a királyi kincstárhoz elenyésző volt. A királyné roppant elnéző volt, mert kedves volt szívének a két vármegye, és lelke mélyén érezte, hogy bár meg kellene regulázni az ott élő alattvalókat, fogalma sem volt, hogy rendezhetné ezt a zűrös politikai kérdést. Eladni nem akarta és nem is tudta volna a vármegyéket, mert régi családi örökség volt, de abban biztos volt, hogy a helyzet tarthatatlan.
A királynénak volt egy boszorkány barátnője is, aki sokszor hasznos tanácsokkal és információkkal látta el a királynét, aki igen sokat adott a boszorkány szavára. Egy napon a boszorkány elment a királynéhoz és a lelkére kötötte, hogy aznap éjszaka jól fontolja meg miként gondolkodik mert az az éjszaka nagyon különleges lesz. A boszorkány elmesélte a királynénak, hogy azon az éjszakán egy páratlan égi jelenség lesz látható az égen, amelyet kékvérű szuperholdnak hívnak. Ez a kivételes szuperhold olyan nagy energiákat mozgósít meg, amelyek gyökeres változást hozhatnak az ember életébe. Ezzel a tudattal tért nyugovóra a királyné, és álmában egy különös virágos réten járt.
A rét ezerféle színes virággal volt tele. A királyné ahogy elhaladt a virágok mellett, egyet-egyet közelebbről is szemügyre vett. Először egy piros virágot pillantott meg, melynek gömbölyű szirmai édeskés illatot árasztottak, és ahogy a királyné beleszippantott, mintha erőre kapott volna és egycsapásra energikusabbnak érezte magát. A következő lépésnél apró sárga virágok egész hada tolongott a királyné előtt. A királyné ahogy végig simította a virágokat, úgy érezte magát egyre aktívabbnak. Mintha életöröm költözött volna a szívébe. Amint haladt tovább a virágok között, észrevett egy különösen hosszú szárú lila rózsát. Sosem látott még ilyen gyönyörű virágot, így hát közelebb ment és óvatosan megérintette. A lila rózsa szelíden hátrafordult és kedvesen a királynéra mosolygott. A királyné arcán meglepetés futott át, de furcsamód azt érezte, hogy nagy bátorság lett úrrá rajta. Egyre könnyedebben lépdelt hát az úton, és ahogy két kezét végig simította a virágokon miközben lépdelt, érezte, hogy a szíve csordultig telt vidámsággal, lelkében pedig szirmokat bontott a nyugalom. Jártában a királyné egy apró házikót pillantott meg a rét egyik szegletében, hát tüstént odasietett, mert kíváncsisága felettébb felcsigázta őt. A házikóhoz érve még egyszer visszanézett a rétre. Tudta, hogy valami egészen egyedi ajándékot kapott ott, aminek nagy hasznát veszi, ha eljön az ideje. Boldogan kopogott be a kis házikó ajtaján. Egy kedves fiatal nő nyitott ajtót a királynénak. Bizonyosan boszorkány lehetett mert ébenfekete haja hosszan lógott ki csúcsos fekete süvege alól, valamint hosszú fekete ruhát viselt egy széles piros selyemövvel. Egyik kezében valami fényes varázspálca lehetett, jobb vállán pedig egy fekete holló gubbasztott. A boszorkány bár kissé meglepődött a jövevény láttán, kedvesen fogadta a királynét.
– Varnyú farka, vércsibe, hogy kerültél te ide? –kérdezte a boszorkány.
– Hát izé… kezdte a királyné kissé bizonytalanul – nem is tudom. Azt hiszem álmodom.
– Ó jaj – folytatta a boszorkány – bizonyosan az álomrétről jöttél. Sokan megfordulnak nálam, ha gyötri őket valami betegség vagy gond. Te is beteg vagy talán? –nézett kérdően a boszorkány a királynéra.
– Nem hiszem. Szerintem kutyabajom sincs – jött a készséges válasz.
– Na jer csak be édes lányom, megvizsgáljuk közelebbről a dolgokat.
A királyné ahogy elindult befelé az ajtón, egy fekete macska bújt elő gazdája szoknyája mögül és kedvesen nyávogni kezdett.
– Látod, még Nyanya is örül neked. Épp üdvözölt téged – folytatta a boszorkány.
A királynét a boszorkány betessékelte és leültette. Miközben egy teát készített neki, a királynénak volt egy kis ideje végig nézni a házikóban.
A kis lak tipikus boszorkánytanya volt. Aki egy cseppet is konyít ehhez, egyből észreveszi. Egy hatalmas kőből kirakott kandallóban lázas lángnyelvek éppen szokásos vitanapjukat tartották, és végig acsarkodták az egész látogatást, rá se hederítve a különös látogatóra. A boszi néha rájuk szisszent, ettől kissé összébb húzták magukat, de aztán újra és újra fellobbantak.
A lángok felett egy fekete, nagy üst lógott, és valami fura színű kotyvalék rotyogott benne, amit a boszorkány időnként megkavart.
A kandalló fölött mindenféle üvegcse és fiola állt katonás sorban. Isten a megmondhatója mi minden volt bennük.
A kandalló előtt két nagy, bordó bársonnyal bélelt karosszék foglalt helyett, valamint egy medvebőrből készült szőnyeg. Még szerencse, hogy a medve feje a tűz felé nézett, és nem a székek felé. Mint később megtudta a királyné, ennek fontos jelentése volt. Ugyanis a medve feje őrizte a tüzet, nehogy egyes szellemek átlógjanak a másvilágból.
A házikó közepén egy nagyméretű magas faasztal nyújtózkodott el hosszan, amelytelis-tele volt mindenféle fura szerszámmal, papírossal, növényekkel és tálcsikákkal. Az asztal közepén volt a nagy boszorkánykönyv, amely éppen nyitva volt, de a boszorkány óvatosságra intette a királynét, nehogy belenézzen, mert veszélyes lehet, így a királyné inkább nem kíváncsiskodott.
– Egyébként mi a neved? – kérdezte a királyné.
– Zimora – válaszolta a boszorkány – és még mielőtt kérdeznéd, igen én amolyan modern boszorkány vagyok. Egyébként is, nem minden boszorkány öreg és gonosz. Vannak jó boszorkányok is. Na meg kezdők is.
Ez a gondolat sok emléket ébresztett fel Zimora lelkében, aki olyan jót kacagott, hogy még a holló is elkezdett rikácsolni, mintegy vele nevetve, majd lerepült Zimora válláról, pont annak a karosszéknek a támlájára, amelyben a királyné foglalt helyet.
– És neked mi a neved? – kérdezte Zimora.
– Királyné válaszolta egykedvűen a királyné.
– Csak így simán királyné?– kérdezte érdeklődve Zimora.
– Igen, csak így simán – válaszolta a királyné.
– Az nem lehet. Mindenkinek van neve. Hogy hogy neked nincs?
– Nem tudom. Sose volt. Talán mert sose volt fontos, hogy én ki vagyok.
– Áhááááá. – válaszolta kissé meglepődve Zimora, és azt hiszem itt már sejtette, hogy miért is jött ide a királyné.
– Valamikor királynő voltam, de aztán férjhez mentem és királyné lettem – mondta kissé szomorúan a királyné, majd töviről hegyire elmesélte a történetét Zimorának.
Zimora figyelmesen meghallgatta a történetet, néha egyetértően hümmögött, vagy azt mondta: igen-igen vagy bizony-bizony, néha pedig csak szótlanul hallgatta a királyné előadását. Amikor a királyné a története végére ért, Zimora így szólt:
– Az emberek évekig képesek vaknak tettetni magukat, mert nem akarják észre venni az igazságot. Attól félnek, ha felvállalják önmagukat, mások önzőnek fogják tartani őket. Pedig valójában nem önzőség kiállni magunkért és azért az életért amit élni szeretnénk.
A királynét mélyen meghatották Zimora szavai, aki így folytatta:
– Végül úgyis mindenki megtalálja a helyes utat. Te csak vedd észre az utadba kerülő lehetőségeket. Ébredj rá, hogy mi az, ami igazán te vagy és azt csináld. Mindig jusson eszedbe, hogy te vagy a legfontosabb, ezért ezt tartsd szem előtt. És végre engedd meg magadnak, hogy boldog királynő legyél.
A királyné könnyekig hatódott, mert Zimora szavai a lelkéig hatoltak, megfogantak, és azonmód szárba is szökkentek.
– Biztos vagyok benne, – folytatta Zimora – hogy ebben az álomban meg fogod találni a számodra legmegfelelőbb erőforrásokat, amelyek segítségedre lesznek a helyzeted megoldásában. A napok telnek, lassan vége a télnek, a fák is kirügyeznek, ezért ideje indulnod, hogy a te lelkedben elhintett magok is életre kelhessenek és kivirágozhassanak. Előbb utóbb minden ember tanul a hibáiból. Vedd észre, hogy te már döntöttél.
A királyné belátta, hogy ideje elindulnia egy másik úton, ezért megköszönte a teát, a sok hasznos tanácsot és elbúcsúzott Zimorától.
Amint a kis lak ajtaja becsukódott a háta mögött, a királyné is azonmód fel ébredt.
Milyen furcsa álom volt – gondolta a királyné – és álmosan megdörzsölte a szemeit. És miközben a szemeit dörzsölte, egyszerre csak kikristályosodott előtte a kép, és felsejlett előtte a megoldás.
Még aznap reggel hívott egy kertészt és a kertész segítségével hozzáláttak a kertben álló odvas fa gyógyításához. A királyné végre meg merte közelíteni a fát, és először életében szembenézett vele. A gyógyítás rendkívül sikeres volt, mert a fa tavasszal kirügyezett, és nyárra csodálatos lombkoronát növesztett, ahogy pedig beállt az ősz, illatos nagy almákat termett, amiket a királyné boldogan szüretelt le. A zűrös vakondcsaládot is eltávolították, így már semmi sem áshatta alá többé a királyi palotát.
A vármegyék helyzete is lassan megoldódott. A királyné magához rendelte intézőjét és elrendelte, hogy mindkét megyét alaposan térképezzék fel, milyen rejtett erőforrásokkal rendelkeznek, valamint alaposan kérdezzék ki a lakókat, hogy mihez értenek.
Kiderült, hogy az egyik vármegyében hatalmas arany lelőhelyet találtak, amit kibányásztak, gazdaggá téve ezzel a vármegyét és az egész királyságot is.
A másik vármegyében pedig világossá vált, hogy nagyszerű lehetőségek rejlenek a modern ágas kávé és a loa vére nevezetű növény értékesítésében és kereskedelmében, így hatalmas piac nyílt, és a vármegye igazi kereskedelmi központtá nőtte ki magát, erősítve ezzel a királyság határain átnyúló nemzetközi kapcsolatokat.
A két vármegyében helyreállt a rend, lakói közt pedig béke uralkodott. A királyné szívének két kedves vármegyéje felvirágzott, jelentősen megtámogatva ezzel a királyi kincstárat. A királynét az elégedett alattvalók újra elkezdték megbecsülni, ezért szava minden eddiginél jobban számított.
A királyságban helyreállt a rend és a nyugalom. A királyné lelkében is rendeződtek a dolgok, aki végre igazi királynőként tekinthetett szét birodalmán. Elégedetten nyugtázta, hogy a kerítés is kolbászból van, és a hold is sajtból. S ha nem így lett volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.
Zita