Van egy ország. Akik már jártak arra, sokan az Amazonas őserdeihez hasonlítják, vannak, akiknek New Orleans jut eszébe róla.
Hatalmas, kanyargó folyója majdnem annyi területet vesz el belőle, mint szárazföldjei.
Itt a legtöbb embernek (vagy annak, aki ad magára), gőzöshajója van. Ha szép az idő, sok-sok kémény pöfögi az ég felé vidáman a jelenlétét.
És mivel a legtöbb embernek hajója van, a többiek is ez alapján ítélik meg. Milyen masszív a fara? Milyen hetykén meredezik a kéménye? Szép a tatja, tiszta fehérek-e a padlódeszkák? Csillog-villog az a fémborítás, vagy már itt-ott rozsdás?
Az ország minden lakója tudja, hogy ha elismerést akar másoktól, folyton nyüstölnie, karbantartania kell a hajóját, nehogy mások megszólják.
Ez viszont évről évre egyre nehezebb - furcsa dolog, de a folyó vize az utóbbi években egyre inkább erodáló hatással bír... valahogy mintha minden gyorsabban rozsdásodna, és kezdene el nyikorogni. És hogyne, persze: ez azzal jár, hogy még több időt kell a toldozgatással-foldozgatással tölteni.
A hajókat mindig egy kapitány felügyeli - az ő dolga, hogy a kazánba jól befűtsön, pörögjenek azok a kis lapátkerekek, és persze az ő feladata, hogy a zúgók, sziklák, lapályok és mocsárok erdein át biztos kézzel kormányozza el a kis hajót.
A messziről jött vándor néha csak meresztgette a szemét a sok csudán: voltak zseniális külsejű versenyhajók, de bele rendes kapitány helyett csak kicsi robotpilótára futotta; voltak lassú, cammogó bárkák szétfolyó füsttel, és kialvatlan, mogorva tekintetű első tisztekkel. Szép volt, amikor két ifjú hajó egymáshoz pányvázta magát, és kapitányaik valamelyik fedélzeten vidáman verték a blattot, öblös nevetésük betöltötte a naplementét; vagy amikor ugráló-bugráló kis csónakok vidáman pattogtak a szüleik farvizén.
Ritkán, nagyon ritkán, másfajta hajókat is lehetett látni. Az ő kéményükből nem szállt fel füst, és nem csattogtak az oldalukon lapátkerekek. Nekik vitorláik voltak, zajtalanul és kecsesen siklottak tovább, még ha nem is olyan gyorsan, mint a többiek. Róluk nem igazán lehetett sokat tudni. Csak azt, hogy igazán szépek.
De adjuk vissza a vándornak a szemeit, és használjuk a sajátunkat: nézzük meg mi is van itt az orrunk előtt!
A mi kapitányunk és a mi hajónk egy kicsit elütött a többiektől.
Először is: a Kapitány nagyon hiú volt.
Ez még nem lenne olyan nagyon ritka, de neki egy hatalmas bíborvörös kapitányi kabátja is volt, a szárnyai már-már vállalhatatlanul hosszúak, és roppant feltűnően lebegtek mögötte a szélben, amikor át- és átszelte a folyó habjait.
Szép szál ember volt, el-elengedte néha a kormánykereket, hogy megpödörje hetyke bajszát, és odabiccentsen a szembejövőknek.
Oh, a szembejövők. Jaj, hát azok is mindenfélék voltak!
Mert hát vannak ugye, akik visszaintenek.
Vannak, akik mogorván a homlokukba húzzák a sityakjukat, és jó nagy ívben kikerülik a nekik vidáman integetőt. A nagyon csillogó-villogó hajók kapitányai pedig egyszerűen felhúzták az orrukat, és ügyet sem vetettek rá.
Ja igen, hisz eddig ezt nem is mondtam: a mi kapitányunk hajója ugyanis nem nyert volna sehol, semmilyen hajószépségversenyen.
Külseje kicsit ütött-kopott volt. No semmi vészes, de a kéménye kissé csálé, a fémoldalán a szegecsek egyenetlenek. A fara kicsit bumszli, az orra tömpe, és vannak, akik szerint logikátlanul sok füst jött ki a kéményén. Oldalán kézzel festett felirattal a neve: "Na mi újság, Wágner úr?"
(A Kapitány egy könyvben olvasta ezt, és nagyon viccesnek találta.)
Szóval a Na mi újság Wágner úr? egy ilyen hajó volt. A Kapitány ugyanis, bár nagyon lelkiismeretes volt, mégis: sokkal jobban szerette, amikor a szél az arcába fúj egy bársonyos naplementét nézve, minthogy egy sötét, száraz dokkban csiszatoljon minden egyes rozsdafoltot.
Hozzá kell azonban tenni, hogy ha komoly baj adódott, például a Na, mi újság Wágner úr? zátonyra futott, vagy megsérült a külső borítása, a mi Kapitányunk éjt nappallá téve dolgozott, amíg a kis hajó újra menetkész lett. Szívből szerette a hajóját, s mondhatott bárki bármit, az ő szemében nem volt nála szebb kis gőzös.
Egy szörnyű hajnal azonban a Kapitányt nem a vizen találta, hanem a folyó partján.
Szeme véreres, hetyke bajsza lekonyulva, büszkén lobogó bíborvörös kabátja fáradt, ázott kutyaként hevert a lábainál.
Kezében egy majdnem üres rumosüveg.
Előtte, félig felfordulva a folyóban, hű társa.
Az oldala felgyűrődve, nehéz oldalsó fémfala mint kinyitott konzervdoboz pöndörödött.
Nem is látszott a feliratból, csak, hogy "Na mi újság"
A Wágner úr? feliratot leborotválta egy, az éjszaka sötétjében a folyóba dőlt vasfa kíméletlen ágai.
A kapitány feje lekonyult.
Nem tudta mit tegyen.
Az élet élhetetlen így. Szél nélkül? Naplemente nélkül?
Nem. Ez elviselhetetlen gondolat.
Egy csobbanásra riadt fel sötét merengéséből.
Egy olyan... olyan fura kinézetű hajó horgonyzott le pont előtte, a folyón.
Élelmes, nyugodt ember állt a korlátnál, lába mellett kíváncsi tekintetű kislány.
- Adjon isten.
- Ugyan, mit adjon... - legyintett a Kapitány mogorván, magányában megzavarva.
- Adjon, amit adna - felelte az idegen vállat vonva, majd elfordult, és hajója másik oldalán kezdett tevékenykedni.
A kislány viszont maradt, és megcsóválta a fejét és megkérdezte:
- Szegény hajó. Mi rajta az a sok fém?
A Kapitány a szája sarkából válaszolt.
- Az tartja össze.
- A miénken nincsen, nagyon lelassítana - közölte a kislány.
- A Wágner úrnak olyan kis kazánja volt, megevett egy kis szenet, és meg se kottyant neki a súly - vetette oda a Kapitány egy sóhajjal.
- Aha - mondta a kislány.
- Na jó. Mondd csak, a tiétek mit eszik?
- Nem eszik ez mást, csak az ég szelét, és a kezek munkáját, amik a köteleket tartják. - válaszolt a már visszatérő apa.
A Kapitány hümmögött.
- Az nem kémény. Az mi az? - bökött.
- Árbocnak hívják. Felhúzza rá az ember a vitorlát, befogja a mindig fújó szeleket, és hajrá... irány a horizont.
A Kapitány megint hümmögött.
- És ha nem fúj a szél?
Az idegen vállat vont.
- Megvárjuk, amíg újra fúj.
- Mindig újra és újra van szél. Olyan nincs, hogy nincs - kottyantotta közbe a kislány, olyan leplezetlen magabiztossággal, hogy a Kapitány elvigyorodott.
- Na. Mink megyünk. Adjonisten.
- Fogadjisten, idegen. Szerbusz kislány.
Ahogy a másik hajó lassan vitorlát bontott, csak nézte az árbocát, ami nem kémény. A sima, áramvonalas testet. A faragott orrdíszt, és a lágyan ringatózó vitorlákat, egész amíg el nem tűntek a nagy-nagy folyó kanyarulatában.
A Kapitány egy sóhajjal a szájához emelte az üveget, és belekortyolt, majd fogta a hatalmas bíborszín kabátot, és beletekerve magát elnyúlt a parton.
- Mindig van szél... na persze... - dünnyögte, majd álomba merült, és álmodott.
Hogy mi lett végül a Na mi újság Wágner úrral, biztosra nem tudni.
De vannak, akik állítják, hogy néha, nagynéha látni egy vitorlást, aminek a fara kicsit bumszli, az orra tömpe, de hatalmas bíborszín vitorlái versenyre kelnek a naplemente fenséges színeivel.
És minden egyes alkalommal azt is hozzáteszik, hogy a valószínűleg a kapitányának van a leghetykébben pödrött bajusza széles e folyón.
Sophie