’Már megint ez a vizes pálya!’ gondolta Mario. ’Bárcsak kihagyhatnám, úgy ahogy van! Miért nem lehet a füves, vagy a föld alatti pályán végigmenni egész nap? Azokat szeretem! Úúú, és a virágos pálya! Na meg a vonatos pálya, a kolosszeumos pálya, a belga sült krumpli alakú pálya, a kreatív kuckós pálya… azokat imádom! Csak ezt a vizes pályát hagynám ki úgy, ahogy van! De nap mint nap át kell mennem rajta. Olyan jó lenne csak úgy szimplán átugrani valami cheat-code-dal!’
Marionak nem voltak jó emlékei a vizes pályával kapcsolatban. Igazából egyik vizes pályával kapcsolatban sem. Ugyanis nem csak egyetlen ilyen pálya volt. Jó párszor megesett, hogy útjába került egy-egy olyan pálya, amiben a víz volt az egyik akadály. Korábban néhányszor beleesett a vízbe és csurom vizes lett. Legalábbis ezt állította mindenkinek.
A dolog furcsasága, hogy sosem tudta megmondani, hogy pontosan mikor esett bele a vízbe. Mindig azt mondta, hogy ’korábban valamikor’. És azt sem tudta megmondani, hogy hányszor. Mindig azt hajtogatta, hogy ’Már volt olyan, hogy vizes lettem, és az borzasztó.’ És ilyenkor látszott a szemén, ahogy elképzeli, hogy milyen rossz lesz megint beleesni a vízbe. Már jó pár éve nem esett bele egyszer sem. Legalábbis élő ember még nem támaszotta alá ezt az elmúlt 25 évben. Mégis utálta a vizes pályát.
Függetlenül attól, hogy az előtte álló vizes pálya hány ugrással volt teljesíthető, mindig elragadta az érzelme és amolyan kéretlen varázsütésre megjelent ugyanaz a feszültség benne minden egyes alkalommal, amikor egy vizes pályához ért. Volt olyan, hogy a vizes pálya 3 ugrásból teljesíthető volt, az előtt is képes volt hosszú ideig szenvedni „rákészülés” címen. Az igazán zavaró az volt, hogy ilyenkor még eszébe sem jutott a sok-sok másik pálya, amit imád, szeret, és alig vár. Egyszerűen csak a vizes pálya járt a fejében. ’Ne gondolj már a vizes pályára!’ hajtogatta magában. De az a fránya gondolat csak nem akart elhessenni.
Tudta, hogy mások nem félnek a víztől. Azt is tudta, hogy ha létezik olyan, aki nem fél a víztől, akkor erre ő is képes lehet. Egyszerűen csak nem tudta, hogy hogyan.
Egyszer csak támadt egy gondolata: ha létezik olyan nem kívánt varázsütés, amitől ez a gondolat elő tud jönni a megadott pillanatban, és akár órákig le tudja foglalni az agyát, miért ne létezhetne egy másik olyan varázslat, ami segítheti, hogy ezek a gondolatok könnyedén tovaillanjanak és csak úgy átlibbenjen a vizes pályán? Sőt, akár élvezze is a vizet? Semmilyen játékszabály nem tiltja sem a varázslatokat, sem azt, hogy élvezzük a vizes pályát! A játék lényege, hogy önmagáért játsszuk, ha szívesen játszik az ember minden pályát, az egy okkal több a továbbjátszásra 
Ettől a naptól kezdve odafigyelt a körülötte lévő dolgokra és kereste, hogy mit tehet a varázslat megtalálása végett.
Egy nap valami egészen különös élményben volt része. Amikor épp a vizes pálya felé tartott, már épp jött volna elő a kósza gondolata a megfutamodásnak, amikor hirtelen beleesett egy csőbe. Az a cső eddig is ott volt, de valamiért mindig átlépett rajta. Még azt sem lehet mondani, hogy egy láthatatlan cső volt, hiszen ott volt a szeme előtt. Mindig át kellett lépnie rajta mikor a vizes pálya felé haladt, de sosem merült fel benne, hogy vajh mi lehet azon a pályán [Marioéknál a csövek általában a pályák közötti mozgásra szolgáltak – a szerk.].
Amint zuhant lefele, érdekes érzése támadt. Mintha megállt volna az idő egy pillanatra! Egyetlen pillanat alatt egy másik pályán találta magát, ahol az idő 100-szor olyan lassan telt. Még mielőtt másodperc mutató egyet váltott volna, máris nekilendült, hogy teljesítse a rejtélyes pályát. Valami végtelen energiát érzett. Nem tudta meghatározni, hogy honnan kapta ezt az energiát, csak azt látta, hogy pattannak le körülötte a gombák ahogy fénysebességgel átszáguld a pályán. Hihetetlenül élvezte a robogást! Még a csúnya húsevő növények sem hatottak rá! ’Azta!! Ez ám a varázs cucc! Ez kell nekem! Nem tudom, mi ez, de nagyon menő!’ Észre sem vette, hogy a másodperc tört része alatt még egy víztócsán is átszáguldott. És még vizes sem lett!
’Na ezt a varázserőt vajon hogyan tudom áthozni a vizes pályára?’ Tűnődött magában a pálya vége felé közeledve.
’5…4…3…’ számolt vissza az ezredmásodpercmutató. 100 ezredmásodperce volt a pálya megtételére. De hát alig haladt előre a mutató a száguldása közben! ’Ez nagyon atom! Ezt tuti elmesélem este a srácoknak!’ gondolta magában fénysebességgel. Még a gondolatai is turbó üzemmódra voltak kapcsolva.
Mikor kijött a csőből, pontosan ugyanott találta magát, ahol beleesett a csőbe egyetlen másodperccel ezelőtt. Pontosítva 97 ezred másodperccel ezelőtt. Mire magához tért, le is telt az a másodperc.
Valami egészen kellemes, furcsa érzés járta át a testét. A teste körül egy finom védőburkot érzékelt. Vízhatlan burok vette körül. Nem volt sérthetetlen, erről hamar meggyőződött. Viszont ez a védőburok mégis biztonságot adott neki. Legfőképp a víz ellen.
Felpillantott a játékidőre, és megpillantotta, amint az óra elindult. Valós perceket mutatott. A vizes pálya következett. Rögtön utána várta a virágos pálya, a kolosszeumos és a kreatív kuckós pálya. Lelki szemeivel most már képes volt a várva várt pályákat is látni maga előtt.
Nekiindult. És csoda történt! Semmi nem történt! Nem ez volt a csoda, hanem inkább az, hogy az eddig makacsul beragadó gondolat megjelent, aztán magától tovaillant. Nem talált megfelelő táptalajt, így jobbnak látta magától távozni. Mario szépen, kellemes tempóban haladt előre a pályán.
Egyszercsak megpillantott egy másik kijelzőt is, amin egy óra valamivel gyorsabban számolt visszafele. Ahogy csökkentek a számok, érezte, hogy csökken a védőburok vastagsága körülötte.
’Hm, mivel most védve vagyok, nem tudok-e még a védettségem alatt tenni valamit, hogy fenntartsam ezt az állapotot?’ gondolta magában. Körbenézett, és megpillantotta ugyanazt a csövet, amibe a legutóbb véletlenül beleesett. ’Mit keres ez a cső már megint itt??’ gondolta volna korábban. De most hangos örömkiáltásban fakadt ki: ’Ez ugyanaz a cső! Merüljünk le a másik pályára! MOST!’
Lemerült, és már fent is volt. A pillanat tört része alatt. És ismét érezte maga körül a védőburkot. És ahogy körbenézett, látta, hogy a cső mindig ott van, ahol szüksége van rá. Pontosan akkor és pontosan ott. Ez az ő saját csöve a saját privát pályájához. Bármikor elérhető számára.
Attól a naptól kezdve minden alkalommal, amikor a vizes pálya jött, ő csak lemerült egy pillanatra, és miután visszajött, mindenféle gond nélkül, súlytalan könnyedséggel libbent át a pályán. És a többi pályán is. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az is volt.
Gurmai Gergő