A megvalósult álom

A Vadnyugat hőskorában, a préri egy védett zugában békésen élt egy apacs indián törzs. A tábor egyik oldalán erdőktől borított, néhol hófödte hegyek magasodtak, a másikon a végtelen préri kínált ezernyi kalandot, ameddig a szem ellátott.
A bölcs törzsfőnök szeretettel és igazságban vezette népét. A férfiak vadászni jártak, és halásztak a közeli patakban, a nők bogyókat, terméseket, gyökereket gyűjtöttek, amit közösen elosztottak, és senki nem éhezett.
Egyetlen bánata volt csak a törzs főnökének, hogy három lánya után egyetlen fia sem született, akit utódjául jelölhetett volna ki a törzs élére.

Mivel legkisebb lánya eleven volt és cserfes, és legkedvesebb a szívének, akarva-akaratlan vele foglalkozott a legtöbbet: elvitte magával vadászni, megtanította lovagolni, nyíllal lőni, halászni, és mindarra, amit a fiának tanított volna. Lánya kíváncsi volt, és szenvedélyes, csak úgy itta magába a tudást, soha nem elégedett meg azzal, amit tanult, mindig újabb és újabb ötlettel, saját maga által készített dolgokkal állt elő. Sokszor egyedül száguldozott a prérin, vagy kalandozott az erdőben, megfigyelte az állatokat, a növényeket, az embereket, egyszerűen minden érdekelte.
Ugyanakkor meleg szívű volt, és kedves mindenkihez, szerette az életet, az állatokat és a növényeket, segített, ahol tudott, ezért édesanyja Holdsugárnak hívta. Apja viszont a Tüzes nevet ragasztotta rá. Hamarosan mindenki Tüzes Holdsugárként kezdte emlegetni.

Amikor Tüzes Holdsugár felcseperedett, egyetlen fiú sem merte megkérni a kezét, ismerve fékezhetetlen természetét. Bátorságban, kitartásban, becsületességben és bölcsességben bármelyikükkel felvehette a versenyt, nem akadt párja a prérin. Lassan el is fogytak mellőle a társak, a gyerekkori pajtások, már csak egyedül járt-kelt. Csak a törzs idős varázslója tudott vele szót érteni, sokat beszélgettek, és a lány itta tanításait az élet dolgairól, az élőlényekről, és Holdsugár számára sokszor érthetetlen dolgokról is, amit csak úgy elraktározott magában, mivel akkor nem tudott velük mit kezdeni. De azért ott lapultak a szíve mélyén…

A szokásos évi törzsi ünnepre egy alkalommal idegen törzsbéli ifjak és törzsfők jöttek látogatóba a messzi hegyek mögül. Mire a vendégek megérkeztek, minden készen állt a fogadásukra. Az ünnepség nagyon jól sikerült, az indiánok remekül érezték magukat, olyannyira, hogy az egyik vendégfiúnak megakadt a szeme Tüzes Holdsugáron. Egész este követte mindenhová –ami elég nehéz lehetett, hiszen Tüzes repkedett mindenfelé, hol itt kínált egy kis édességet, hol ott táncolt egy kicsit–, és mikor az estének vége lett, a fiatal legény, aki mellesleg egy irokéz törzsfőnök fia volt, megkérte a lány kezét az apacsok főnökétől.

Így aztán másnap Tüzes Holdsugár könnyes szemmel elbúcsúzott a törzs apraja-nagyjától, a végtelen préritől, szeretett varázslójától, és követte az irokézeket a nagy hegyek mögé, ahol új élete várt rá férje oldalán.
Az irokéz tábor egészen másképp festett, mint Tüzes régi otthona: nem sátrakban laktak a csillagos ég alatt, hanem hosszú, sötét házakban, több generáció is együtt, kicsiny szobákban, a tábort sűrű erdő vette körül, és a közeli patakra sem tudott kíséret nélkül elmenni, mert nem talált volna vissza a szinte egymásba nőtt fák között. Igaz, a tisztás, ahol éltek, jó tágas volt, tele a rét virágaival, pillangókkal, a fákon madarak énekeltek, és délben még a nap is felettük sütött, Holdsugárt mégis bántotta a bezártság. Ifjú férje elvárta tőle, hogy segédkezzen a nők között a nagy házban a házimunkában, vizet hordtak, főztek, mostak, és közösen nevelték a törzs gyermekeit.
Vége volt a kalandozásoknak, Tüzes nem járhatott vadászni, mert az „a férfiak dolga” – ahogy a törzsfőnök fogalmazott, és alig volt egy kis szabadideje sétálni az erdő szélén, hogy az állatok, növények között bogarásszon. Hamarosan nagy honvágya lett.

Egy éjjel álmot látott. Kedves varázslója jelent meg előtte, és azt mondta:
− A víz nem hadakozik a kővel, mi útjába kerül, körülöleli, kikerüli, vagy addig nyaldossa, amíg lyukat nem vág bele, és fut tovább a nagy vizek felé, haza.

Az álom akkora hatással volt a lányra, hogy rögtön felébredt, és olthatatlan vágyat érzett arra, hogy összecsomagoljon, és hazainduljon. De ahogy ott ült a sötétben, életében először megrettent attól, amit tenni készült: egyedül egy ismeretlen helyen, sűrű erdőn, aztán hegyeken át visz majd az útja, talán a törzs tagjai sem emlékeznek már rá, ahol felnőtt, és ahol igazából be sem fogadták, mert nem értették meg őt… Amíg itt élt, szeretett apja, az apacs törzsfőnök meghalt, édesanyja meg eddig is csak a nővéreivel foglalkozott igazán, talán már ő sem él, ugyan ki fog otthon várni rá? És vajon milyen "nagy vizekről" beszélt a varázsló, hiszen a prérit legfeljebb a folyó szelte át, amiben annak idején horgásztak?
− Ezt ki kell derítenem! – kiáltott fel magában, és rögtön körülnézett, nem hallatszott-e ki, hogy fel ne ébressze a többieket.
Elővette a saját kezével hímzett indián tarisznyáját, és szétnézett a szobában, mit is vihetne magával?
Először is eszébe jutott, mennyi gonddal választotta ki kedves táskája formáját, a díszítésre használt sündisznótüskéket, a növényeket, melyek nedvével az anyagot festette, és magát a bőrt is, mely finom, puhára cserzett tapintású, kedvenc darabja volt.

Rájött, hogy mennyi képességét használta a tarisznya elkészítéséhez, mennyi mindent tanult az apacs törzs varázslójától, az állatokról, a varrásról, festésről, és még sok mindenről, ami csak ennek az egy darabnak az elkészítéséhez kellett.
Aztán itt volt a kalandozások során összeszedett megannyi ismerete! A tájékozódási képessége a prérin, hogy mindig hazataláljon a pusztaságban; az évszakok jellemzői, az állatok viselkedése, a túlélés fortélyai mind a kisujjában voltak.
Mivel a házban nem sok mindent tarthatott, úgy határozott, hogy apránként összegyűjti mindazt, amire az úton szüksége lehet, és majd ha mindent bepakolt és átgondolt, több sikerrel indulhat hazafelé.
Így is tett. Járt-kelt a táborban, segített és megfigyelt mindent és mindenhol, miközben észrevétlen gyűjtögette a tudást, élelmet és hasznos tárgyakat.
Nem is tűnt fel senkinek, mire készül, kivéve…

Tüzes Holdsugár hetekig, hónapokig sertepeltélt a tábor és lakói körül. Közben alaposabban megfigyelte, hogyan is élnek ezek az emberek, mi tartja össze ezt a törzset, miért olyan sikeresek bizonyos dolgokban, és ezt is elraktározta elméjében.
Holdsugár rövidesen felkészültnek érezte magát, és elégedett képpel mászkált a táborban. De még nem indult. Valami nem engedte, hogy kitörjön innen, és belevesse magát az ismeretlenbe. Nem, nem a férje, aki második feleségnek hozta magával, és az érdeklődését is hamar elvesztette iránta! Nem. Talán még sohasem félt. Ennyire biztosan nem, még akkor sem, amikor a prérin kislánykorában megkergette egy bölény.

Az esti tábortűznél üldögélve egy nap félrehívta őt az irokézek tiszteletben álló, bölcs és öreg varázslója.
− Lányom! Régóta vagy már a körünkben, de azt vettem észre, nem nagyon barátkoztál össze a törzs tagjaival, és úgy látom, nem érzed itt igazán jól magad. Ismervén régi otthonodat, megértelek. Azt is látom, hogy azért hasznodra vált, hogy itt élsz, sok új ismeretre tettél szert, és most magabiztosabbnak, vidámabbnak tűnsz, mint mikor ideérkeztél. Biztosan hiányzik neked a préri, a neved is azt mutatja, hogy eleven és vad vagy, ugyanakkor nagyon ügyesen és szeretettel bánsz a gyerekekkel, az emberekkel és a többi élőlénnyel. Kíváncsi és cserfes vagy, egyaránt jól tudsz hallgatni és jó tanácsokat is adni. Megvan minden képességed, hogy akár igazi törzsfőnök legyél, kár, hogy nálunk csak férfiak tölthetik be ezt a tisztséget… Ugye, megfigyelted már, hogy amikor egy musztáng mén felnő, elszakad társaitól, és saját családot alapít?
− Mi? – riadt fel Tüzes merengéséből, mert eddig a varázsló szavai nyomán meglévő képességeiről mélázott, és nagy volt a váltás az utolsó mondattal. – Mit akarsz ezzel mondani?
− Csak annyit, hogy ha a lovak tudják, hogyan valósítsák meg álmaikat és az életcéljukat, talán az embereknek is sikerül… – mondta a varázsló, és visszavonult a sátrába.
A lány elgondolkodott, és még sokáig ült a kialvó tábortűz mellett.
A nap már egy megfogyatkozott indián törzsre vetette reggeli sugarait…
Tüzes Holdsugár még pirkadat előtt felébredt, nagy levegőt véve magához vette összecsomagolt holmiját, és útnak indult. Úgy érezte, mintha lehullott volna mellkasáról az azt szorító abroncs, és hosszú idő óta újra szabadon lélegzett. Tüdejét megtöltötte a reggeli hűvös és friss levegővel, majd bizakodva bevetette magát az erdőbe.
Frissen szerzett tudásával rövidesen megtalálta a faluja felé vezető ösvényt, és jókedvűen követte a csapást.
Már egy jó ideje haladt célja felé, amikor egy tisztásra ért. A rét túloldalán hamarosan elfogytak a fák, és egy hatalmas víztükörbe botlott.
− Ez hát az a nagy víz, amiről szeretett varázslóm beszélt! – gondolta Tüzes, és tüstént felfedezőútra indult a part mentén. Egy pillanat alatt elfelejtette, merre is indult eredetileg, hiszen annyi látnivaló volt itt! A homokos part sekély, majd egyre mélyülő vízben folytatódott, megannyi kalandot és új ismeretet kínálva.
A lány egyre újabb és újabb élőlényre, fura kőre csodálkozott rá, ahogy lemerült, és körbeúszkálta a tengerparti vizet.
− Szereznem kell egy kenut! – kiáltott fel, – meg kell ismernem azt a szigetet is, ott! – És ujjával szinte kilőtt a kissé távolabb látott, homályos földdarab felé a tengerben.
Gyorsan körülnézett a parton, mit használhatna csónakként, de csak a parti fák integettek neki alapanyagot kínálva. Tüzes nem félt a munkától, rég megtanulta élvezni az alkotás örömét, és rövidesen karcsú törzsek sorakoztak a homokban, összekötözésre várva. Helyre kis tutaj kerekedett keze munkája nyomán… Nem habozott sokat, vízre tette, és evezni kezdett a sziget felé.

Ahogy a parthoz közeledett, újabb csónakokat pillantott meg a vízen, a szigetlakók jöttek üdvözölni a látogatót. Kagylókürtjeiket fújták hangosan a jövevény tiszteletére, és amikor a közelébe értek, átsegítették őt a biztonságosabb, nagy terhelést kibíró, díszes csónakba. Nyakába virágfüzért akasztottak, és nevetgélve, mosolyogva tapogatták, simogatták a haját, a ruháját.

Különösen egy szép szál, bronzbarnára sült, kék szemű fiú mosolygott rá, és huncutul kacsintva a csónak orrába invitálta, onnan nyílt a legszebb kilátás a feléjük közeledő, színpompás partra, ahol egy kisebb tömeg várta, hogy megérkezzenek.
Tüzes Holdsugár még sosem látott ennyi szívélyes és barátságos embert együtt, aki mind arra várt, hogy megismerjék őt, és a közelében lehessenek.
Úgy érezte, végre hazaért.

Póta Erika