Nüdti, az erdőlakó – Kreatív Írástanfolyamok

Nüdti, az erdőlakó

gyógyító történet

ápr 19

  Élt egyszer réges-régen, még az idők kezdetén egy mindig szorgos borz, Nüdti, az erdőlakó. Erdeje sűrű, sötét, áthatolhatatlan volt, még a madár sem járt arra. Nüdti, a kis borz azonban nagyon ügyes volt, állandóan tett-vett, szorgoskodott, sok-sok hasznos dolgot megcsinált. Csakis így történhetett, hogy a sűrű, sötét, áthatolhatatlan erdőben szép, takaros és békés otthont alakított ki magának. Mindene megvolt, amit csak megkívánt, megszerezte, mert nemhogy szorgos, de okos is volt, ésszel dolgozott.

 Történt egyszer, hogy, hogy nem, hogy Nüdtinek, a kis szorgos borznak egyre több, és több problémát okozott a sűrű, sötét, áthatolhatatlan erőt átszelő erdei patak, vagy, hogy szavamat ne felejtsem, nem is a patak volt itt a fő gond, mert a patak nagyon jó szolgálatot tett mindig, hanem a sziklás, egyre járhatatlanabbá váló patak-meder. A patak-meder kezdte megkeseríteni Nüdti mindennapjait. Nüdti, a kis borz szeretett a patakparton, vagy a patak egy gömbölyded szikláján üldögélni, hallgatni a víz halk csobogását, nézni az apró hullámok fodrozódását, érezni a lágy szellő simogatását, ahogyan pofácskáját megcsiklandozva, ide-oda kanyarogva, pajkosan játszadozik a patakot övező bokrok, fák lombjai között. Nüdti, a kis szorgos borz egyre inkább kiszorult a patakpartról, egyre több és több éles, érdes, járhatatlan szikla kezdett felhalmozódni a patakban, majd mikor már ott sem fértek el, akkor a patakpartot is kezdték elborítani a veszélyes, durva hol kicsi, hol nagy szikladarabok. Eltűnt már a kedves gömbölyded szikla, hol van már a bársonyos patakpart, ahol megannyi békés órát töltött el!
   Nagy volt a bánata Nüdtinek, nem tudott már a patakparton üldögélni, nem tudott már feltöltődni, oda lett a víz halk csobogása, a hullámok pajkos fodrozódása, a szellő játéka. A békés, a nyugalmas idill már a múlté. Sőt mi több, Nüdti élete kezdett egyre inkább veszélybe sodródni. Minden egyes vízvétel nagy-nagy nehézségbe ütközött, ami napról-napra fokozódott. Nüdti tudta, ha nincs víz nincs élet. Nüdti tudta, hogy mennie kell, tennie kell. Tudta, hogy megtalálja az életet adó, békés forrást, de még várt, várt az indulással… Húzta, halasztotta, még várt… Kellett még neki valami ahhoz, hogy elinduljon, útra keljen…

  És ekkor történt, soha azelőtt még soha, hogy az erdő virágba borult, a fák csodaszép színekben pompáztak, az erdei virágok ezer színben virultak és az erdőben megjelentek a pillangók. Ide-oda röpködtek, virágról virágra libbentek és suttogtak, mindig suttogtak … édes titkok, elejtett szavak, ki nem mondott gondolatok járták át az erőt, annak minden szegletét, zegét-zugát, bebújtak minden odúba, a barlangok mélyére, a földalatti járatokba, … mondanom sem kell, hogy Nüdtihez is eljutottak. És Nüdti éberen figyelt. Figyelte és értette a jeleket. Az erdő üzent, mesélt távoli tájról, ahol békés a folyó, szélesen áradó, bővizű, nyugodt…partján csodafák nőnek, lombjuk dús, mély zöld, gyümölcsük édes, mámorító, áramló, benne az élet, annak minden zamata. Na, ha abból valaki, valaha eszik!!!... ki ne mondjam, mi történik, hisz’ tudod magad jól…bizony, bizony…

…csak még halkan a füledbe súgom, kis húgom …
…meg ne hallja más füle…örök egészség annak minden cseppje…

  Nüdti hát elindult, útra kell, vele volt minden ereje, esze, bölcsessége és ment az úton, vitte a lába, hogyne vitte volna… jó célért ment, az erdő üzent, távoli tájról, ahol békés a folyó, szélesen áradó, bővizű, nyugodt…partján csodafák nőnek, lombjuk dús, mély zöld, gyümölcsük édes, mámorító, áramló, benne az élet, annak minden zamata.
Ment, hát Nüdti, ment…
  Hosszú volt az út és nehézséggel teli…
Mindennek ára van, mit meg kell fizetni.

 Nahát, ahogy Nüdti bandukol, megy, mendegél egyszer előtte terem egy hegy, de az akkora, gerince oly girbe-gurba, felszíne oly göcsörtös, hogy nemhogy borz, de még ember sem járt azon soha.
Hát most mit tegyen, hogy jut át ő ezen a hegyen?
Egy mód van rá, nem más, egy alagutat ás.
Mi kis borzunk ezt tette, s a hegy mélyét átszelte.

  Nagy volt a boldogság, Nüdti ment hát tovább, vele volt minden ereje, esze, bölcsessége és ment az úton, vitte a lába, hogyne vitte volna… jó célért ment, az erdő üzent, távoli tájról, ahol békés a folyó, szélesen áradó, bővizű, nyugodt…partján csodafák nőnek, lombjuk dús, mély zöld, gyümölcsük édes, mámorító, áramló, benne az élet, annak minden zamata.
Ment, hát Nüdti, ment…
Hosszú volt az út és nehézséggel teli…
Mindennek ára van, mit meg kell fizetni.

  Nahát, ahogy Nüdti bandukol, megy, mendegél egyszer előtte terem egy, a völgyben megbúvó, mocsári lápból kinyúló óriás Húsevő, szőrös, nyálkás, ragadós. Nüdti ijedtében majd eszét vesztette, ilyet még sohasem látott. Most mit tegyen?! Hová fusson?! Hová meneküljön?! Mögötte a girbe-gurba, járhatatlan hegygerinc, körülötte a völgyben megbúvó láp, előtte szőrös, nyálkás Húsevő? Nüdti ijedtében elkezdett ide-oda mozogni, hajladozni, ugrálni, hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra, hol fel, hol le. A Húsevő próbált utána nyúlni, próbálta bekapni, de nem tudta, nem volt fürge, rugalmas, hajlékony, edzett, mint a mi kis borzunk, Nüdti, aki mindig jó sportoló hírében állott.
Így történt, hát szépen,
Mikor a Húsevő nem figyelt éppen,
A mi Nüdtink ügyesen,
Átcsúszott egy kis résen.
Nagy volt az öröm és nagy volt a megkönnyebbülés. Nüdti azon nyomban megfogadta, hogy továbbra is mindig mozgásban marad, erősít, gyúr, nyújt, dagaszt, kondiban tartja testét, eszét, inát, izmát, amíg világ a világ!!!

  Nagy volt a boldogság, Nüdti ment hát tovább, vele volt minden ereje, esze, bölcsessége és ment az úton, vitte a lába, hogyne vitte volna… jó célért ment, az Erdő üzent, távoli tájról, ahol békés a folyó, szélesen áradó, bővizű, nyugodt…partján csodafák nőnek, lombjuk dús, mély zöld, gyümölcsük édes, mámorító, áramló, benne az élet, annak minden zamata.
Ment, hát Nüdti, ment…
Hosszú volt az út és nehézséggel teli…
Mindennek ára van, mit meg kell fizetni.
  Nahát, ahogy Nüdti bandukol, megy, mendegél egyszer előtte terem egy kaméleon, nagy, félelmetesen veszedelmes, környezetbe olvadó. Nüdti észre sem vette addig, amíg szó szerint bele nem botlott. Korholta is magát: „Hát m’ért nem nyitod ki a szemed? Pont a kaméleont észre sem veszed?” A kaméleon mérgesen megmozdult… Ki háborgat itt…?..., amikor már olyan jól elhelyezkedtem? Nüdti próbált mozdulatlan maradni és …
ez megmentette,
a kaméleon tényleg nem vette észre,
sőt helyette felvette Nüdti bársonyos barna bundájának békéjét,
majd álomba szenderülve, Nüdtit boldogan útnak engedte.

  Könnyű lett az út és boldogsággal teli…
Feltárult a folyó, a békésen áradó, bővizű, nyugodt, partján megannyi csodafa, lombjuk dús, mély zöld, gyümölcsük édes, mámorító, áramló, benne az élet, annak minden zamata. Na, ha abból Nüdti eszik!!!... ki ne mondjam, mi történik, hisz’ tudod jól magad is…bizony, bizony,
…csak még halkan a füledbe súgom, kis húgom.…
meg ne hallja más füle…
örök egészség annak minden cseppje…S Nüdtink ezt élvezte

Tündi

>