Az agyag – Kreatív Írástanfolyamok

Az agyag

Gyűjtemény

ápr 17

  Volt egyszer egy király. Ezt a királyt nagyon sokan szerették, mert jólelkű volt, szerette a népét és figyelembe vette mások érdekét és véleményét is. Országában boldogok és elégedettek voltak az emberek, szívesen hallgatták a király meséit- mert mesélni azt szeretett nagyon. De mivel király volt, hozzászokott, hogy mások csinálnak meg mindent körülötte, ő pedig ötleteket adott másoknak, sokat olvasott, tudását gyarapította folyamatosan. Szeretett a fák alatt üldögélni a kertjében és elmélkedni a világ dolgairól.

  Sok gyermeke volt a királynak, akik az ő tanításain és meséin nőttek fel és mivel ezek a mesék szeretetből és tudásból voltak szőve, a történetekkel elhintett magok kikeltek a gyermekei szívében, szép fává lombosodtak, melyek bőségesen teremtek tudást, szeretet, kreativitást, elégedettséget, sikert és jólétet.
  A gyermekek megnőttek, saját családjuk lett és többen távol éltek a királytól, nagyon elfoglaltak voltak saját birodalmukkal és mindig nagy szeretettel gondoltak apjukra. A kis unokák viszont örömmel ültek a király palástjának szélére és kíváncsi szemekkel és fülekkel hallgatták a történeteket azokról az időkről, amikor ők még nem is éltek. A királynak különös képessége volt arra, hogy komoly dolgokat is megmagyarázzon, elmeséljen kicsi gyermekeknek úgy, hogy azok könnyen megértsék azt.

  A király feje olyan volt, mint egy könyvtár. Ha sétára indultál a fejében, bármit megtaláltál ott, szépen rendszerezve, s mindent a helyén. Volt ott fizika, csillagászat, matematika, biológia és irodalom, történelem, humor és politika egyaránt. A király bármikor örömmel és önzetlenül megosztotta
tudását bárkivel. Népét is ingyen tanítgatta, nevelte a történetmesélések során. A történeteit szívesen hallgatta mindenki.
  A végtelen idő azonban mindenkinél hatalmasabb úr, s nem volt tekintettel a királyra sem, akinek - bár egészségesen élt, sokat mozgott, folyamatosan képezte magát, továbbra is szívta magába a világ dolgait- mégis egyre szomorúbb lett a szíve és a tekintete. Felesége a királyné - aki nagyon szerette
férjét- ilyenkor emlékeztette a régi szép időkre, s arra a hatalmas tudásra, amit a király a fejében hordozott.

Szép lassan közben a világ megváltozott, elfogytak azok, akik szerették és hallgatták a király történeteit. Távoli országokba utaztak, más tempóban akarták a világot megismerni, új módszerekkel tanultak. Fiatal hamis tanítók sokasága lepte el az országot, ahol egyre nőtt az elégedetlenség és a zűrzavar. A király ettől még szomorúbbá vált. A királyné többször említette a férjének, hogy leírhatná a történeteit, papíron is megoszthatná hatalmas tudását a világgal, segíthetne az embereknek a tanulásban, a tisztán látásban, de a király valahogy jobban szerette a személyes történetmesélést.

  Történt egy meleg nyári napon, hogy a király éppen a kedvenc ezüst fenyőfája árnyékában hűsölt, amikor kissé elbóbiskolt. Azt álmodta, hogy egy fazekas mestert látogatott meg. A fazekas nagyon szerette a munkáját, gyönyörű edényeket, vázákat csinált, mindenki csodájára járt munkáinak és sokan szerettek tőle vásárolni. A király lement a műhelybe, ami mélyen a föld alatt, egy hatalmas pincében volt és megkérte a fazekast:
 - Megmutatnád, hogyan dolgozol, hogyan alkotod azokat a gyönyörű darabokat? Mi a titkod?
  - Felséges királyom, a legjobban úgy értheted ezt meg, ha a kezedbe adok egy darab agyagot.
  És így is tett. A király kezébe vett egy darab agyagot. Először csak nézegette, aztán öklét rászorította és megérezte az anyag formálhatóságát, azt a csiklandozó kellemes érzést, hogy ujjai közt kibújt az agyag és mint gyermek kacagott ezen. Aztán elkezdte formázni. Rátette a korongra és –bár maga sem gondolta- olyan kedves figurát alkotott, hogy még a fazekas mestert is meglepte. Az első figura egy ifjú legény volt, magas, fekete hajú, nagy kalap a fején és szemében égő tűz, kíváncsiság. Annyira megtetszett a dolog a királynak, hogy folytatta az agyagozást napestig, abba sem akarta hagyni. A következő alkotás egy leányalak volt, hosszú hajjal, karcsú derékkal, kedves, mosolygó arccal és finom, vékony lábakkal. Egyre több alak került ki keze munkája nyomán. Már alig fértek a fazekas műhelyében. A király elégedetten nézett körül és szeretettel tekintett e figurákra. Szeméből fény áradt a kicsiny szobrocskákra, tekintette felizott és akkor—akkor hirtelen a szobrok megmozdultak. Mindegyik életre kelt és kifutottak a fazekas műhelyéből. A király megbűvölten állt, maga sem tudta mi is történt. A szétfutott alakok mind gazdára találtak, a gazdák szívét öröm és hála töltötte el e
szépséges és kedves, élettel teli lények iránt, és ez a hála és szeretet, öröm mind visszasugárzott a királyra.

 Ettől kezdve a király rájött, hogy mitől múlhat el a szomorúsága. Alkotni kezdett, további alakokat formált, volt amelyiket agyagból, másokat festékkel teremtett meg és a legtöbbet pedig tollal írta és rajzolta. Ezekbe az alakokba belerejtette tapasztalatait, tisztán látását és szíve minden jóindulatát. Az alkotások mind magukkal vitték a király hatalmas tudását és szerte az országban egyre többen keresték a király műveit. A király mindenkihez, aki kérte eljuttatta képeit, szobrait, írásait - az emberek ettől okosabbak, tájékozottabbak és boldogabbak lettek. Így a király országa hamarosan ismét arról lett híres, hogy ott csupa művelt és elégedett alattvaló lakik, akik szeretetüket és hálájukat visszajuttatva a királyhoz még nagyon sokáig jó egészségben és alkotó erőben tartották őt.

  Még ma is olvassák ezeket a műveket, sokan tanulnak belőle és az életre kelt szobrok, képek és írások pedig azóta is sokszorosítják magukat.
  Aki nem hiszi, menjen el a király országába és nézze meg. Most is ott van és éppen alkot valamit.

Márta

>