Messzi földön valahol Arizona északi szegletében, ahol a fehér ember földje végetér, volt egy indián rezervátum , amelyet Buttalayanak, csirikava nyelven északi földnek neveztek.
Ott éldegélt az apacsok törzsében egy fehér csíkokkal díszített barna sátorban, családjával egy Smoort Riben nevű indián. Neve csirikava nyelven annyit tesz, hogy a tűzhöz értő férfi. Ezt a nevet még réges-rég kapta, férfivá avatásakor, mert Riben már ifjú korában is nagyon szerette a tüzet, folyton ott sündörgött körülötte, és volt, hogy órákig csak a tűz mellett ült, és azt bámulta.
Gyakran küldött füstjeleket, ha arra volt szükség, vagy segített másoknak a tűzrakásban, attól függően, hogy kinek mire volt szüksége. Hiszen mindenki tudta jól a környezetében, hogy Riben nagy “Tűzhányó”, szóval, hogy ő ért legjobban a tűzhöz.
Így hát amikor férfivá avató szertartása elkezdődött, a neve mellé egy varázserejű talizmánt is kapott. A talizmán egy bőrszíjon lógó, kerek , lapos, fekete kődarab volt, amely egy belevésett ember alakot ábrázolt, aki az ég felé tárja ki karjait. A törzsfőnök ezekkel a szavakkal akasztotta nyakába a talizmánt: “Ez ősapáid nagyra becsült szimbóluma volt. Ez a talizmán a bátor harcosok védelmezője. Amíg ezt hordod, bármibe is fogsz sikerre viszed azt, és ha utat keresel, találni fogsz. A jel ami rajta van, a kibontakozó lehetőségeket, és te általad a Nagy Szellemek bölcsességében való hitet testesíti meg.”
A törzsfőnök a szertartáskor azt is elmondta Ribennek, hogy a további boldoguláshoz egy lovat is kell szereznie,mint mindenki másnak, hiszen a túléléshez, a harcokhoz szüksége lesz rá; de a talizmán ebben segítségére lesz. Így is történt, Riben hamarosan szerzett is egy lovat, és a talizmánnal a nyakában legyőzhetetlen, bátor harcosnak érezte magát.
Teltek-múltak az évek, Riben sok harcot megélt, sokféle lova is volt, de nehezen állapodott meg a lovakkal kapcsolatban is. Egyiknél sem érezte, hogy az a neki való ló lenne. Az utolsó is kifogott rajta, pedig egy gyönyörű kakaó barna színű, selymes szőrű, erős ló volt, úgy tűnt sokáig fogja szolgálni gazdáját. De a sok óra amit Riben a lovával töltött már őt is fárasztotta.
Aztán egy nem várt napon, Riben lova végleg elment; ahogy az indiánok mondták, lelke az égi legelőkre költözött. Kezdetben Riben nem is szomorkodott annyira, hiszen már valahol sejtette, hogy nemsokára bekövetkezik az elkerülhetetlen, mondhatjuk, hogy fel volt készülve rá. Gondolta a talizmán is segíteni fog neki, hogy új lovat találjon, és ahogy a nyakához nyúlt, hogy megérintse a medált, a lélegzete is elakadt. A talizmán eltűnt…
Riben teljesen magába roskadt, már így is napok óta csak a tűz mellett ült, hát hol is veszthette el a talizmánt? És mikor?
Egyre szomorúbb lett, se ló, se talizmán, se harc, se túlélés. Hát mi lesz most így vele? Hogy fog így lovat találni? Csak ült a tűz mellett, és ezernyi kérdés zsibongott a fejében, kérlelhetetlenül, válaszok után acsarkodva.
Gondolta a tűzhöz nagyon ért, hát füstjeleket kezdett küldözgetni mindenfelé hátha valaki talál neki egy lovat. Az életmentő lett volna. De sajnos nem jött válasz a füstjelekre. A barátai látva helyzetét, kérték menjen el egy lókereskedőhöz, ott biztos tud szerezni lovat. Csak 1 napi járó földre több ilyen kereskedő is akad. De Riben nem igazán akart hozzájuk fordulni. Bár már többször megtörtént ,hogy onnan szerzett nem is rossz fajta lovakat, de valahogy a füstjelekben jobban bízott. Meg amúgy is, a tüzet is jól ismerte. Fontos kapaszkodó volt neki a tűz, amolyan biztos pont. A tűzből sok információt ki tudott olvasni, a füstjelekkel pedig jól tudott kommunikálni más indiánokkal. Tudta, olyan lovat kell szereznie, aki szereti a tüzet, úgy , ahogy ő is. Így akár együtt ülhetnének a tűz mellett,és így mindenki jól járna.
Hetek teltek el de semmi se történt. Riben nem talált lovat. A füstjelekre nem érkezett válasz. A lókereskedő sem váltotta be reményeit. Riben szinte már mindenkinek elmesélte történetét a törzsben, hátha valaki tudna neki szerezni egy lovat. Ló nélkül mihez kezd majd? Lóra szükség van a vadászathoz, a túléléshez.
Aztán egy nap Riben elment a törzs nagy varázslójához Zuluhoz, és elmesélte neki mi történt vele. Zulu aki nemcsak varázsló volt hanem látó is, nagyon jól tudta mi zajlik le Smoort Riben lelkében és hogyan fordíthatná az egészet Riben javára. De Zulu mint a legtöbb varázsló, sosem mondta meg a konkrét megoldást. Az ő feladata a tanítás és az iránymutatás volt. Most se történt ez másképp. Közelebb hívta hát magához Ribent, és valami zöld színű port fújt a tenyeréből Riben arcába, miközben így kántált: “Nyisd ki a szemedet, hogy észre vedd a lábad előtt heverő dolgokat. Az utad ott kezdődik, ahol a tűz ered és füstje mutat majd neked több irányt, de hogy merre indulsz el azt neked kell tudnod. Olvass a jelekből. Adok neked egy varázsszót is, ez a Tokwi Keva, ami a mi nyelvünkön annyit jelent Fekete Táltos. Ha bármilyen helyzetben bátorságra lesz szükséged, csak kántáld ezt a szót: Tokwi Keva, Tokwi Keva, Tokwi Keva….és a fekete táltos ott lesz melletted ,hogy bátorságot adjon. Most menj utadra békével.”
Riben kissé kótyagosan ment ki Zulu sátrából, de fejében ott csengett a varázsszó: TOKWI KEVA. Őszintén szólva fogalma sem volt róla, hogy mit jelentett ez az egész varázslatos mormolás Zulu részéről, de elfogadta. Mert hát ki ne hinne egy varázslónak?
Újra leült a tűz mellé, egyre csak Zulu mondatainak foszlányai kavarogtak a fejében, de nem is jegyezte meg pontosan azokat. Volt valami arról, hogy nyissa ki a szemét, hogy meglássa a lába előtt heverő dolgokat. Miközben ezen mélázott egy bottal elkezdte kaparászni a földet maga mellett. Annyira belemélyedt a Nagy munkába, hogy egyre mélyebbre ásott, míg egyszer csak hirtelen valami kifordult a földből. A talizmán volt az, az ő rég elveszett talizmánja. Óóóóóó, hogy megörült neki, milyen régóta kereste és végig az orra előtt hevert. Gyorsan nyakába akasztotta. Hirtelen eszébe jutottak Zulu szavai, óó hát erről beszélt a Nagy Zulu. Bár zsongott a feje Zulu szavaitól, amelyek újra és újra elborították elméjét, de lassacskán kitisztult előtte a kép, hogy mit is kell tennie. Rakott még egy darab fát a tűzre. Abban a szent pillanatban kanyargó füstcsíkok bújtak elő a tűz mélyéből, és mind más más irányba szállt. Már tudta mit kell tennie. Felállt a tűz mellől, és elindult arra amerre a belső hang súgta neki.Nem telt el sok idő ,talán csak pár nap, és Riben egy gyönyörű fekete lóval tért vissza a táborba. Bár a változás szele új utakra sodorta, Riben visszatalált önmagához, és végül meglelte azt az utat, ami elvezette őt ahhoz a lóhoz amely akár a tüzet is átugrotta. Így történt, hogy Riben új lovat talált, és újra bátor harcosként indult el élete Nagy csatáiba. Azóta is minden nap eszébe jut Tokwi Keva, amit gyakran ismételget is, főleg akkor mikor bátor harcosként indul csatába fekete lován.
Zita
Menu