Kelemen egy átlagos fiatalember volt, nem túl magas, egyszerű farmernadrágot és szürke pulóvert viselt. Magányosan élt, és egyáltalán nem volt feltűnő jelenség.
Kelemen minden nap elment a munkahelyére. Egy irodaépület hatalmas csarnokában dolgozott, a 122. munkaasztal volt az övé. Neki és a munkatársainak az volt a dolguk, hogy telefonáljanak. Mindenki egész nap beszélt.
Kelemen már régóta dolgozott itt, és mostanában egyre jobban vágyott a csendre. Elhatározta, hogy szabadságot kér és elutazik. Hosszas keresgélés után rátalált egy csendes kis falura. A falu határában állt egy kolostor. Ebben a kolostorban olyan emberek éltek, akik nem akartak beszélni. Tudtak beszélni, csak elhatározták, hogy amíg ebben a kolostorban tartózkodnak, addig nem beszélnek.
Kelemen bekopogott a kolostor kapuján. Egy férfi nyitott ajtót és betessékelte. Nem kérdezett semmit, hiszen tudta, hogy aki ide bekopogtat, és bőrönddel érkezik, az biztosan szállást kér és csendre vágyik. A beszédes emberek messze elkerülték ezt a vidéket.
Így költözött be Kelemen a kolostorba. Élvezte a szabadidőt, a pihenést. De legjobban a csendet élvezte. Itt nem volt telefoncsörgés, nem volt kiabálás, nem volt veszekedés. Itt tehénbőgés volt, meg madárcsicsergés, és ha kisétált az erdő szélére, akkor a falevelek susogását és a patak csobogását hallotta. Régóta erre vágyott, jó érzés volt, hogy nem kellett beszélgetnie senkivel.
Minden nap hosszú sétákat tett az erdő szélére. Gyakran leült a patakpartra és csak nézte a köveket és a víz hullámzását. Egyik nap egy nagy, sima felületű követ talált a patakparton. Megnézte közelebbről, szabályos tojás alakú volt. Ritkán látni ilyen szép követ. Zsebre dugta, hazavitte a kolostorba. A szobájában feltette a polcra, és megelégedéssel nézegette.
Egyik éjjel halk kaparászásra ébredt. Lámpát gyújtott és észrevette, hogy a kő megmozdult a polcon. Ide-oda mocorgott, már a polc szélére gurult. Kelemen gyorsan kiugrott az ágyból, de a kő hirtelen leesett, mielőtt elkaphatta volna. Apró darabokra tört a padlón.
Kelemen első gondolata az volt, hogy nagyon sajnálja, hogy összetörött a kő. A második gondolata az volt, hogy vajon miért esett le. De nem volt ideje ezeken gondolkodni, mert lenézett a padlóra. Meglepetten kerekedtek ki a szemei.
Ekkor vette észre, hogy a kő valójában nem is kő volt, hanem egy tojás! És nem is akármilyen tojás! Egy sárkánytojás! Kelemen életében először megtapasztalta, hogyan születik egy sárkány! Ilyen csoda nem esik meg mindenkivel! Nagyon boldog volt, kivételesnek érezte magát.
Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a sárkányt. Kedves jószág volt. Kicsit félve tekintgetett körbe. Nem értette, hogyan csöppent ide. Kelemen kézbe vette, megsimogatta. Most vette csak észre, hogy két feje van! Mindjárt kettő egyszerre! A fény felé emelte, és megállapította, hogy a bőre piros pikkelymintás, és szárnya is van!
Ez a különleges lény és ez a csodálatos felfedezés akkora örömmel töltötte el, hogy úgy érezte, most azonnal el kell mesélnie valakinek ezt az élményt… Lelkesedése azonban gyorsan alábbhagyott, amikor rádöbbent, hogy nem mesélheti el senkinek. Éjszaka van, a társai alszanak, nem ébresztheti fel őket. De mi lesz reggel? Akkor sem mesélheti el, hiszen némaságot fogadott… Ettől a gondolattól elkeseredett. Azzal vigasztalta magát, hogy inkább beszélget a sárkánnyal, azt úgysem tudja meg senki. A fogadalmat saját magának tette, nem mások miatt. Úgysem akar élete végéig ebben a kolostorban élni.
Halkan, suttogva kezdte szólongatni a sárkányt. A sárkány érdeklődve kapta fel mindkét fejét a hangra. Kelemen pedig beszélt hozzá. Mesélt a családjáról, mesélt a kolostorról, az erdőről, a patakpartról. Közben kérdezgette a sárkányt:
- Hogy kerültél a patakpartra?
- Tudsz repülni?
- Mi a neved?
- Tüzet is lehelsz?
- Hol a családod?
- Mekkora leszel felnőtt korodra?
- Vannak testvéreid?
- Nálatok mindenkinek két feje van?
- Mit szeretsz enni?
A sárkány először csak nézett nagy kerek szemeivel, aztán óvatosan egy-egy hangot adott ki a torkán. Kis idő múlva már érthető szavakat is mondott, és mire a nap felkelt, már folyékonyan tudott beszélni! Nemcsak folyékonyan, de szimultán! Egyszer az egyik feje, aztán a másik, időnként ketten egyszerre beszéltek! Kelemennek nem kis erőfeszítésébe került, hogy elmagyarázza a sárkány két fejének azt az alapvető illemszabályt, hogy nem illik a másik ember szavába vágni. A beszélgetés akkor jó, ha végighallgatjuk a társunkat, és figyelünk a mondanivalójára. Mire a sárkány ezt megtanulta, elérkezett a reggeli ideje.
Kelemen óvatosan a tenyerébe ültette a sárkányt, és elindult az étterembe, ahol felszolgálták a reggelit. Leült és az asztal közepére tette a sárkányt. Nem szólt, csak kedvesen intett a társainak, hogy jöjjenek közelebb és nézzék meg a sárkányt. Aki érdeklődéssel állt meg az asztalnál, annak kezébe adta a sárkányt. Így járt kézről kézre a kis kétfejű csodalény. És aki kézbe vette, először csak egy bátortalan ÓÓÓÓÓ-t, vagy egy meglepett JJJÉÉÉ-t mondott, de rövidesen mindenki elkezdett beszélni.
Kelemen most már nem bánta, hogy újra emberi beszédet hall. Örült, hogy megismerkedett azokkal az emberekkel, akikkel eddig úgy élt együtt, hogy semmit sem tudott róluk. Sok barátot szerzett.
Nem sokkal ez után úgy döntött, hogy visszatér az otthonába. Elköszönt újdonsült barátaitól és hazautazott. A munkahelyén bejelentette, hogy keressenek helyette új telefonos munkatársat. Köszöni az eddigi lehetőséget, de ő ezentúl sárkány-idomítással szeretne foglalkozni….
Bp.2015.12.08
Utóirat: A történet ötletét az adta, hogy valóban van Komárom megyében, Oroszlány mellett egy kolostor, ahol régen némaságot fogadott szerzetesek éltek. A kolostor épületeiben ma szálloda működik, és nincs tv, rádió és internet. Ha tehetitek, nézzétek meg 
Ági