A kísérlet

Kezdetben volt a káosz, a nagy semmi. Az űr sötét volt, olyan sötét, amit szavakkal nem lehet kifejezni, hiszen szavak sem voltak még ekkor.
Azután Isten alkotni kezdett. Eleinte csak a laboratóriumában pepecselt, próbálkozott ezzel-azzal. Nem volt még konkrét terve, csak elképzelt dolgokat.
- Mi lenne, ha…? - tette fel magának, magában a kérdést. Választ is magában keresett. Még csak kísérleti állapotban volt minden, szabadon álmodozhatott. Valójában teremthetett bármit. Így hát teremtett is.
Először megteremtette a napfényt, hogy legyen világosság. Sárga volt, csillogó, körbe-körbe száguldozott a fénye, maga körül keringett, de hatása annyira erőteljes volt, hogy szinte elvakította magát a Teremtőt is. Ezért üvegbúrába zárta, de a Nap még ezen keresztül is átragyogott.
Másodszor megteremtette a kavicsokat az Isten. Még nem tudta, mire lesznek jók. A Nap köralakja viszont nagyon megtetszett neki, ezért alkotott újra ilyen formát, de szürkébb, fénytelenebb és keményebb anyagot. Ezt meg is lehetett fogni. Isten meg is fogta, tenyerébe vette az apró darabokat.
- Mi lenne, ha eldobnám? – kérdezte most magától. És eldobott egyet, a többit lombikba zárta.
És az egy kavics röpült-röpült az űrben végeláthatatlanul, ki tudja hová, sehol nem állt meg.
- Kell valami, ami felfogja a kavicsot – gondolta Isten, s megteremtette a vizet, mely hűs volt, kicsit színesebb, mint a szürke kő, de nem oly vakító, mint a Nap. Kéknek nevezte el, nagyon szépnek találta, féltve csomagolta be ezt is egy búrába.Ám közben észrevette, hogy a kék víz nem elég szilárd.
- Hiányzik valami, ami lágyabb, mint a kavics, de testesebb, mint a folyó. Föld! Ez az, föld! ADAMUS! – ejtette ki a varázsszót, s az űr beleremegett. Azonnal hatalmas, gömb alakú képződmény keletkezett a kavicshoz hasonló formában, a kék víz szépségét hordozva magán, fényesen, mint a Nap. Ez volt a legszebb és legjobb teremtménye idáig Istennek, egészen elégedett volt vele. Ezt rakta a legnagyobb lombikba.
- Így már minden tökéletes – gondolta. - De mi lenne, ha olyan dolgot is létrehoznék, ami mozog? Ami képes változtatni a helyét? – tette fel magában a kérdést. Ekkor mint isteni szikra pattant ki a fejéből egy kis lény képe. Megteremtette. Nem tudta, mi ez. Kicsi volt, apró, valami különös hangot adott ki, és kalimpált a testéből kiálló részekkel. Isten maga is megijedt tőle, ezért gyorsan bezárta egy kis üvegcsébe
.Folyamatosan figyelte, nézte, mi történik vele. Révülten bámulta, le sem vette a szemét róla. Mígnem látomása lett... A kis lény hirtelen magasodni kezdett, nőtt-nőtt, abbahagyta a nyöszörgést és a teste sem volt már csupasz. Feltartott kézzel ugrált, s közben ezt kiabálta: „Ádám! Ádám!” Isten tudta, ez mit jelent, s megteremtette az embert, aki a hatodik volt a sorban. De mivel félt, hogy az majd elszökik előle, így lombikba zárta, s feltette őt is az ég peremére a többi közé.
Elfáradt.
- Mi lenne, ha megpihennék? - kérdezte. De szemei újra a kapálózó, titokzatos kis lényre vetődtek. Isten megrémült tőle, el akarta hessegetni magától a képet, mellyel nem tudott mit kezdeni, mert nem ismerte ezt a teremtményét. Ám ahogy kezével legyintett, létrejött, kiugrott fejéből egy másik csupasz lény, testrészek nélkül. Gonosz tekintete olyan átható volt, mint a Nap sugarai az első lombikban. Isten gyorsan elzárta őt is.
Aztán végignézett teremtményein. Látta, a sárga, fénylő Napot, mely világít, mellette a szürke, szilárd kavicsokat, majd a kék, hűsítő vizet, mely folyik, és a zöld, életet adó földet. Elmosolyodott. A másik három alkotásával nem tudott mit kezdeni, nem látta bennük a szépséget: egy síró, csupasz csecsemő, egy ugrándozó, hangos ember és a porban csúszó, végtelennek tűnő állat. Mozogtak, éltek.
- Mi lenne, ha nem lennének ilyen földhöz ragadtak? – kérdezte Isten, s egy pici, szívet gyönyörködtető, napfényszínű, lágy és illatos varázsteremtény szállt ki fejéből. Pillangónak nevezte el. Érezte, ez lesz legkedvesebb alkotása. Félve, nehogy elrepüljön aprócska szárnyain a lény, bezárta egy csillogó üvegbúrába, s magához igen közel helyezte el.
Most már valóban úgy érezte, itt az ideje megpihenni. Megfújta a búrákat, melybe a teremtményeit zárta. Hallgatta, ahogy egymáshoz koccanva csilingelnek, de látta, biztonságban vannak, nem esnek le, így nyugodt szívvel aludni tért.
Ahogy a szemét lehunyta, az ötödik lombikban megmozdult valami. A csupasz, kapálózó lény kinyitotta a szemét. Tekergette fejét jobbra-balra, körbenézett. Lelke hangján szólalt meg
.- Hol vagyok? Ki vagyok?
- Nem tudom – felelt rá egy hang a hatodik lombikból. – De ez engem is érdekel.
- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lény.
- Ádám. De mást nem tudok. Tudatlanok vagyunk még mindannyian.
- Mi lenne, ha tudnánk?
- Nem tudom, ezt sem tudom – szomorodott el a férfi.
De a gyermek nem hagyta annyiban:
- Mi lenne, ha felismernénk az igazságot? Át tudok menni hozzád?
– kérdezte.
- Próbáljuk meg! – csillant fel a szeme Ádámnak, s derűs mosolyra húzódott az arca. – Gyere!
Himbálózni kezdtek, hajladoztak, ingadoztak. Megmozdultak a lezárt lombikok, végül összeütköztek. De ez az egyensúlyvesztés a többi búrát is meglendítette, s azok is összekoccantak, csörömpöltek az üvegek. Végül egy kozmikus pillanatban mind összetört, leszakadtak az ég pereméről és zuhanni kezdtek ki az űrbe. Mindannyian megijedtek.
A Nap azonban fényével megvilágította a sötétséget, a kavicsok összeálltak és lassították az esést, a víz közéjük folyt, s a Föld is mellettük termett. Kialakult egy gyönyörű, csodálatos bolygó. A csecsemő és a férfi már itt landolt, egy varázslatos kert kellős közepén, s mellettük a kígyó is porba hullt.
Mindezt a pillangó szárnycsapkodással, csendben nézte végig. Mikor minden a helyére került, és a teremtmények megnyugodtak, a pillangó felszállt az égbe és felkeltette Istent. Így szólt hozzá:
- Elvégeztetett!
Majd visszaröpült a Földre, a kertben álló almafa egyik ágára szállt, s szárnyait pihentetve némán gyönyörködött az első napfelkeltében.

Hachbold Helga