Dzsungelálmok – Kreatív Írástanfolyamok
okt 05

  Egy hatalmas hegy hatalmas erdejének egy kicsiny szegletében élt egy remete. Hosszú évek óta élte gondtalan életét, hiszen nem vágyott világi javakra. Nem hatott r a pénz csillogás, nem sóvárgott hatalmas ház után és nem kívánta asztalát temérdek és bőséges élelemmel roskadásig rakni. Ő volt Kelemen. Derék ember volt.
   Kelement a Nap ragyogása tette boldoggá, az erdei madarak énekétől kapott táncra, és erdei gyümölcsök és bogyók tették ki eleségét.
   Néha emberek jártak az erdei utakon. Kelemen hallotta a hangjukat, lépteik zaját, vidám dalukat, de csak távolról figyelte őket. Ha közeledni látta az embereket, elbújt barlangjába. A bejáratot gondosan elrejtette.
   Nem volt mindig magányos. Fiatalkoráig ő is egy faluban élt, amely valahol a hegy közepén pihent. A hosszú évek sem tudták feledtetni vele mindet, ami történt. Néha felriadt éjjel, amikor az álmai visszarepítették a múltba. Ilyenkor a közeli erdei tisztásra ment, ahol egy tiszta vizű patak csordogált. A patak partján hanyatt feküdt, és a csillagokat nézte. Ez mindig megnyugtatta.
 Gondolhatnád, hogy magányos élete volt szegény Kelemennek, de inkább mégse gondold. Az erdei állatok ugyanis az évek folyamán megszerették a remetét. Reggel a madarak ébresztették, ahogy kibújt a barlangjából mókusok, sünök és mindenféle apró állat üdvözölte őt. Őzek, nyulak, galambok, mind közel kerültek hozzá, és ő szerette őket.
   A napját kitöltötte a gondoskodás. Segített a beteg állatokon, menedéket épített számukra, amely megvédte őket az időjárás viszontagságaitól. Persze komoly veszély nem fenyegette őket. Ezt a vidéket – nem tudni, miért – elkerülték a farkasok és medvék.
  Békés, nyugodt élet volt ez. Kelemen szívében azonban néha felébredt a vágy. Mint valamiféle különös nyugtalanság, ami azt sugallta számára: „Menj! Állj tovább! Eleget éltél már az erdőben”. Ezek az érzések nyugtalanná tették őt. Ilyenkor napokig elrejtőzött a barlangjába. Az erdei állatok tanácstalanul álltak odakint. Csak várták, és várták őt. S aztán, pár nap múlva Kelemen előbújt barlangjából, és így szólt: „Megjöttem!”
   S akkor ismét minden rendben volt.
  Békés, nyugodt élet volt ez. Még akkor is, ha Kelemen érezte, valami történni fog…

   Egy különösen hosszú nyugtalan időszak után jött el az a bizonyos nap. Kelemen jó egy hetet töltött a barlangjában nyugtalan magányában. A korábbiakhoz képest most csak nem akart elmúlni ez a kilátástalan érzés, ami a hatalmába kerítette, ezért úgy döntött, ideje előbújni, majd elmúlik, ha a számára kedves barátai és fái között van. Mikor kilépve megpillantotta a sünöket, a mókusokat és egyéb állatokat, rögtön látta rajtuk, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Egy megérzésre hallgatva megfordult és a barlang bejárata mellett állt az idegen.
  Ez az idegen a Károly nevet viselte. Károly finom ruhákba öltözött, gondosan fésült hajú ember volt. Minden része azt sugározta magából, hogy a Városból jött. És ez valóban így volt. Károly csak a beton dzsungelében érezte jól magát, úgy gondolta, rendes, civilizált ember kizárólag betonházban élhet. Ki nem állhatta a bűzös erdei kérgeket. Ki hallott már olyat, hogy valaki ne használjon dezodort?
  Károly kitűzött álma az volt, hogy megváltja a vidéket a bűzös, hosszú növényektől, zajongó, ricsajos állatoktól. Károly otthona tükrözte is az ízlését, sehol egy növény, se egyéb természetes anyag. Ki nem állhatta azt, ami nem beton, vagy műanyag. Károly barátait is megválogatta. Került mindenkit, aki csak említés szintjén is előhozta az állatokat.
  Károly nem érezte magát magányosnak, ám időnként rémálmai voltak. Ezek rendkívül színes, élénk, már-már valóságos álmok voltak. Az álmok mindig ugyanarról szóltak: Károly gyerek még, többi gyerekpajtásával együtt egy madaraktól és rovaroktól zajos rengetegben játszottak. Rendkívül szürreális élményként élte ezt meg: Még hogy ő egy erdőben! Ám a legrosszabb az volt, hogy álmában mindezt élvezte. Biztosra vette, hogy egy közeli erdő gonosz csábítása az ok. Ezért minden egyes álma után kiirtott egy erdőt.

  Egy nyári este remete Kelemen újra a barlangja mélyén gubbasztott nyugtalanságot sugárzó belső hangja – késztetése társaságában.
  Betondzsungel-harcos Károly pedig a barlanghoz közel – arról mit sem tudva – bosszúszomjasan fel-alá járkált, ördögi tervét szövögetve. Gonoszul sugárzó lelki szemei előtt már látta, általa megbízott munkagépek hogyan tarolják le az utolsó szál növényt is, mielőtt mindent elfed a szürke beton.
  Mivel már későre járt, és a GPS nem működött ezen a – Károly szerint züllött – helyen, nagy duzzogva behúzódott egy közeli barlang szájába és aludni próbált.
  Aznap este mind Kelemen, mind Károly saját rémeikkel álmodtak…
 Fiatal, alig tízéves suhancként gyerek pajtásaival egy madaraktól és bogaraktól zajos rengetegben játszottak. Veszélyes szakaszhoz érkeztek. Előttük szakadék, mélyén zord folyó.
  Ő volt a legbátrabb, kiállt a szélére. Azt méregette, át tudná-e ugrani.
  Menj! Ugorj át! Eleget ácsorogtál már a szélén – hergelték a többiek. Ő pedig engedve a nyomásnak, nekifutott és elrugaszkodott.
   Hajszál híja volt, hogy elérte a másik partot, de nem sikerült. Ehelyett beleesett a folyóba és rémülettől ájult testét elsodorta az ár.
 Amikor felébredt, sejtelmes fényekben úszó barlangszentélyt pillantott meg. Úgy tűnik, a szakadék mélyi folyó valami titkos helyre hozta.
   Feltápászkodott és körülnézett.
   Mintha egy embermagas, fura vésetekkel díszített tükröt vett volna észre. Lassan, félve, dideregve közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse. Közeledtére a tükör díszei hívogatóan felderengtek. Belenézett. Saját magát látta benne, mégis valahogy valaki teljesen mást. Félelem helyett dacot látott tükörkép-másában. Derűs szemek helyett haragos tekintetet. Édesanyja által kedvelt, jobbra fésült haj helyett kócos hajkoronát. Önmaga komor mását.
  Amikor közelebb hajolt, hogy még jobban szemügyre vegye a torz tükörképet, mintha villám csapott volna bele.
 – Átkozott álom, hagyjál már, ne kísérts! kiáltotta a rémálmából felriadt Kelemen a barlang mélyéről.
  – Átkozott álom, hagyjál már, ne kínozz! ordította Károly rémálmából felriadva.

Álmából felébredve Károly gondolkodóba esett, azon töprengett, hogy valóban szeretné-e letarolni az erdőt és betonrengeteget építeni. Szíve hevesebben kezdett dobogni, nem értette mi zajlik lelkében, nem ismert önmagára.
  – Jó, jó! –beszélt egy hang benne, de mit mond majd a befektetőinek, hisz hatalmas pályázati pénz ütötte markukat.
  Lassan lépkedni kezdett, mókus szaladt át az erdei ösvényen, jobbra pillantva egy nyúlon akadt meg a szeme. Felnézett, napnak fénye szűrődött át a sűrű lombkoronán és színezte át a talajzatot. Hallgatózott. Számára teljesen új zörejek, állathangok, madárcsivitelés törte meg a csendet. A város zajához szokott fülének bár ismeretlen volt az erdő muzsikája, mégis kellemesen fürdött benne.
   Léptei egy másik barlang szájához vezették, Kelemen éppen akkor dugta ki fejét. Tekintetük összeakadt, mindkettőjük lelkében valami ismerős érzés kezdett derengeni. Nagyon óvatosan, de annál határozottabban lépkedtek egymás felé. Nem volt kérdés, felismerték egymást, ezer éves cimboraságuk emléke bugyogott fel mindkettőjükben, kezet fogtak, úgy ölelték egymást, mintha sosem tudnának újra elszakadni.
  Leültek egy tisztásra és csak meséltek és meséltek, kiapadhatatlan folyóként áradt belőlük a szó. Múltjukról, jelenükről, közös jövőjükről társalogtak. Arra a megállapodásra jutottak, hogy az erdő egy részében ökofalut építenek, ahol Kelemen korábbra is természetközelben maradhat, Károly pedig befektetőit meggyőzi az ökofalu minden előnyéről, így mindenki jól jár.

>