Borongós időjárás volt, nem tél a javából, de már kívánkozott a tavasz melegsége. Sietve érkezett a pályaudvarra, mint általában, az utolsó pillanatban. Minél gyorsabban meg akarta találni vonatának indulási helyét a kijelzőn, annál többször kellett átfuttatnia tekintetét a listán. Lassan arra vette az irányt, és a keresztül-kasul sodródó emberhalmazon átvergődve már azon sem lepődött meg, hogy a peronon nem állt vonat. Megint késik, gondolta és sorsába belenyugodva befordult a várakozók közé.
Komótosan végigpásztázta az ácsorgó embercsíkot és ösztönösen besorolt egy légüres térbe. Akkor vette észre az embert és a kutyát. Az ember kissé bizonytalanul ácsorgott ott egyedül egy-két téblábolóval körülvéve. Rögtön könnyebbnek tűnt a hazafelé út. Odalépett és megkérdezte, segíthet-e. Az ember bólintott és lassú, tapintatos beszélgetésbe kezdtek. Megfontoltan tette fel kérdéseit, mert társaságban kínosan érintette, ha kifogyott a beszédtémából, talán mert mindig mindenkinek igyekezett megfelelni, így ezt is egy megoldandó feladatnak gondolta.
Megkönnyebbülésére a vonat is befutott. Az embert karjánál fogva felsegítette a vonatra, figyelve a kutyára és magyarázva minden irányváltozást, akadályt. Mások gyorsabban voltak, ezért szabad négyes ülés nem akadt, letelepedtek hát egy férfi mellé. Az ember óvatosan, hogy a már helyet foglaló férfit ne zavarja, leszerelte kutyájáról a segítő hámot és az ülés alá parancsolta a terápiás négylábút. Mielőtt leültek volna a férfi felpattant azzal, hogy ő úgyis hamarosan leszáll és elhelyezkedett a szomszédos ülésen.
A vonat késve, de végre elindult, ők ott ültek egymással szemben. Megtehette volna, hogy csak felkíséri a vonatra és elköszön, de felelősséget érzett. Ha már idáig eljött vele, nem hagyja magára. Na de miről fog egy vadidegennel társalogni? Úgy vélte, hosszú lesz az út…
A kutya, mintha megérezte volna, előbújt a szék alól és egyre közelebbről szaglászta. És azonnal bevillantak újabb és újabb kérdések, az ember alig győzte válaszokkal. Ezután
többször utaztak együtt, az út minden alkalommal egyre rövidebbnek tűnt, miközben csak beszéltek, beszéltek. Feltárult előtte egy teljesen más, akadályokkal teli életforma, amit látóként ő soha nem tapasztalt meg és az ember történeteit hallgatva, rádöbbent, hogy nem él teljes életet. A vak embernek ez mind nem okozott problémát, csak ő nem értette. Elmondta az embernek, menyire tiszteli, becsüli, de ő el sem tudja képzelni, hogy az emberéhez hasonló létállapotban egyedül vágjon neki az útnak. Az ember elmosolyodott és csupán annyit mondott, pedig semmi sem egyszerűbb: csak el kell indulni.
Bujdosó Klára