Gyönyörű szép volt már kiscsikó korában is. Ragyogó sörénye, kecses termete, jósága rabul ejtett mindenkit. Akkor még szabadon száguldhatott a mezőn összevissza, ugrándozhatott, ahogy kedve tartotta. Bár ez nem sokszor fordult elő: hisz már akkor is komolyan, megbízhatóan, kötelességtudóan viselkedett. Mintha tudta volna, hogy mi vár rá, és nem mert már akkor sem szabadon létezni.
Később, mikor nagyobb lett, egyre több feladatot bíztak rá. Például megzabolázták, s a hátán lovagoltatták a gyerekeket. Szerette őket, de néha jobb lett volna, ha békén hagyják, ha engedik, hogy szíve szerint cselekedjen... Túl sok lett a kötelesség. S ha ezen kesergett, társai mindig azt mondták, örüljön, hogy nem igáslónak született... Ő hiába érezte a szívében, ennél jobb sorsa is lehetne, a többiek miatt nem mert belső hangjára hallgatni.
Aztán a szabadságát is elvették. Fából készült karámot építettek köréje. Jöttek az ácsok, a mesterek és szép lassan körbekerítették. Többé már nem mehetett a tágas mezőre, a vadvirágos rétre, ki a zöld, selymes fűbe, napsütötte dombokra.
Végérvényesen felnőtt: a tiszta lelkű kiscsikóból méltóságteljes kanca lett. Ezzel együtt szomorúbb lett a szíve is, egyre szomorúbb. Már nem is volt önmaga - úgy érezte. A benne élő játékos szellem még mindig ficánkolt, de már nem tudta szabadon engedni, örömmel megélni a perc varázsát. Maga körül is csak ezt látta: a többiek is így cselekedtek.
Egyre kedvetlenebb lett, már a gyerekeket is unta, csak kényszerből vitte őket a hátán, jutalomfalatokért, meg azért, mert tudta, csak így kap abrakot. És nem mert ellenkezni... Látszódott rajta, hogy bánatos, megtört, sokan észrevették, azok a gyerekek is, akiknek nyitott volt a szíve az ilyesmire.
Egy napon nagyon elfáradt. Nem volt kedve megmozdulni, egész nap csak feküdt, prüszkölt, fázott. Az istállóban bóbiskolt naphosszat, nem volt ereje kimenni a napfényre sem. Nem látta semminek az értelmét. Most jött rá, mennyi szép percet elvesztegetett azzal, hogy másoknak akart megfelelni, hogy annak idején nem használta ki a szabad rét adta lehetőségeket, s nem futott el messze... messze... Akkor talán nem így élne, mint most: kihasználva, egyedül.
Egyik éjjel, mikor nem tudott aludni, kijött az istállóból. Felnézett az égre. A hold keskeny sarlója szívfájdítóan apró volt - körülötte a csillagok hidegen fénylettek. Szegény lovacskán ismét a magány és a hiábavalóság érzése lett úrrá. Szeretett volna a napfényben lenni, játszadozni, futkározni a többiekkel, fiatalnak lenni, úgy, mint rég. Vágya olyannyira nagy lett, hogy szinte a hold sarlóját is megdagasztotta...
Lassan, egy sóhaj kíséretében odasétált a karámhoz. Ezt okolta mindenért: a korlátokat. Orrával elkezdte böködni a kerítést. S ekkor csoda történt! Ki tudja, miért, miért nem, talán mert olyan régóta ott volt a gát és elkorhadt, vagy mert Isten így akarta, esetleg a holdfény erejétől: mindenesetre ledőlt az egyik darab. A vaskos fatuskók püffenésétől megremegett a föld.
A kanca szívében élő kiscsikó felkapta a fejét. "No, megy ez! A többi is ledől! Ha egyszer sikerült, sikerül többször is!" Érezte: lépésről lépésre kell haladnia, hiszen ami egyszer elemekből épült fel, az le is bontható elemenként.
Átsétált a második korláthoz. Ezt a lábával ütötte ki. Sikerült! A lovacska pördült egyet örömében. Aztán ment szépen sorba, s ledöntött minden egyes kerítéslécet, mely eddig körbezárta. Mire végzett, már hajnalodott... S ő szívében újra fiatal lett: a benne szunnyadó, játékos kiscsikó életre kelt, erőre kapott - s mint a népmesék táltos paripái - vágtatni kívánt.
Ott állt a ló a karám közepén - de már nem volt, ami visszatartsa.
- "Ugorj! Menj! Szabad vagy! Megtehetsz bármit! Nincs több akadály! Vége a rabságnak, élj szíved vágya szerint!" - suttogta valaki odabentről, vagy odafentről, már maga sem tudta.
Patáival megkaparta a földet, megrázta fejét. Gyönyörű, szépségét soha nem vesztett sörénye most a hajnali pírban még csillogóbbnak látszott. Felágaskodott, nyerített, ugrott egyet, majd elkezdett futni, futni a végtelenbe, a szabad mezőre, a vadvirágos rétre, úgy, mint kiscsikó korában. Szíve ujjongott örömében. S a felkelő nap sugarai csak növelték erejét.
Szabad volt immár, félelmektől, nyűgtől, korlátoktól mentes - fiatal, bámulatra méltó, nevetni vágyó, kedves kiscsikó. Megtalálta régi önmagát...
S hogy mi történt vele ezután? Hogyan élt? Merre jutott a nagyvilágban? Kikkel találkozott útja során? – Erről már egy másik mese szól… 🙂
2018. február 19.
Hachbold Helga Rita