Wartag, a tésztafúró – Kreatív Írástanfolyamok

Wartag, a tésztafúró

Színes csíkos történetek

Sze 25

  Wartag a Nagy Éléskamra tésztafúró családjának egyikébe született. Éles eszű, de még élesebb pengéjű tésztafúró volt. Vidáman élte mindennapjait társaival együtt, mint minden normális ifjú, kalandozott a Nagy Éléskamra polcain, megbámulta a fúrólányokat. És tésztát fúrt.
 Legkedvesebb időtöltése régi, ősrégi tésztaszigetek felkutatása volt. Miután rábukkant egy-egy ilyen kincsre, mindig alaposan megvizsgálta ezeket a régi korokból itt maradt tésztákat, majd kiválasztotta azt a pontot, ahol a leginkább érdemes volt belefúrni. Mindig csodálattal és áhítattal vegyesen fúrt, hiszen ezzel hozzájutott rég elfelejtett receptekhez és hozzávalókhoz, ízekhez, és a tésztába sütött emlékekhez és érzésekhez. Ezek maguk voltak a tésztába zárt történetek.
 Wartag különösen élvezte ezeket az ásatásokat, sokkal jobban, mint a többi korabeli. Emiatt gyakran egyedül ment felfedezőútra. Gyakran álmodozott egy társról, aki értékelni tudja lelkesedését az ősi tészták iránt.
  Wartag szívesen időzött korabeli és más korú társaival is, szenvedélye nem szigetelte el a környezetétől. A környezete? Jogosan jogosan kérdezed, mi az a Nagy Éléskamra? Milyen hely ez?
  A tésztafúrók által lakott világot nevezték el így a lakói. Polcok, létrák, szekrények és tározók végeláthatatlan sora. Mindenféle üvegekben vagy eldugott helyeken tészták voltak találhatóak. Tészták. Mindenféle: sült, főtt, régi és kemény, friss és puha. Időnként csakúgy megjelentek, de sosem tűntek el. A tésztafúrók ebből építkeztek, készítették az élelmüket, illetve ebből nyerték a tudásukat is.
  A tésztafúrók apró, tésztahajókon szelték át a világot újabb tészták után kutatva. Időnként egy-egy bátrabb expedíció befőttesüvegekbe is bemerészkedett.

    Antihős: Patki Ányos, ügyeletes kártevő
  Ányos – középkorú, jól megtermett mezei patkány – és családja az utóbbi években házról házra, pincéről pincére járt. Gyanútlan szemlélő akár még meg is sajnálhatta volna őket, mondván: „Szegény állatok, rágcsálók, hiszen nekik is joguk van élni és jól lakni”.
  Ám, akik akárcsak egy kicsit is ismerték Ányost és családját – helyénvalóbb inkább bandának nevezni – nem követték el ezt a hibát. Ányosék ugyanis gátlástalan patkány-maffia hírében álltak. Ahová egyszer betették a rágcsálólábaikat, kő kövön nem maradt.
  Míg más, jó magaviseletű patkányok csak annyi elemózsiát rágcsáltak meg, amennyi a jóllakottságukhoz szükséges, addig Ányosék nagy erőkkel igyekeztek minden ételbe beleharapni és belerondítani – hogy amit nem tudnak felfalni, az emberek már annak se vehessék hasznát.
  A Nagy Éléskamrát veszély fenyegette, ugyanis Ányos és bandája már hetek óta a betörést fontolgatta. Ördögi tervük szerint egy éjszaka alatt minden tésztába beleharaptak volna és minden tésztafúróra – még a fiatal Wartagra is – rárondítottak volna. Ha tervük sikerrel jár, az minden bizonnyal a Nagy Éléskamra végét jelentené.
  Ányosék úgy döntöttek, eljött az idő. Ma este. Amint ott ágaskodtak az Éléskamra ablakán leendő prédájukat szemlélvén, gonosz patkány-vihogásukkal szennyezték be a falusi délután csendes, délutáni nyugalmát.

 Wartagot már délután valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Sosem érzett még ilyet. Valahogy nem volt kedve a megszokott tevékenységéhez sem. Csak üldögélt egy alsó polc szélén a Nagy Éléskamrában, amikor figyelmes lett a szokatlan zajra. Ez nem a fúrók kellemes zümmögése volt, ami akár álomba is ringatta néha, hanem kellemetlen, reszelős, érdes, mintha rég megszáradt tésztaszigetet próbálna valaki egy ismeretlen eszközzel feldarabolni. Aztán az Éléskamra déli falának alján megjelent egy apró repedés, majd egy lyuk és a lyukon átszűrődött egy kis fény. Aztán a lyuk egyre nőtt és megjelent egy hegyes orr, majd néhány szál bajusz, végül két vizslató szem. Wartag majd halálra rémült. Sosem látott még ilyen szörnyeteget, de a zsigereiben érezte, hogy nem jó szándék vezeti, amikor behatol a Nagy Éléskamra békés világába.
  Mit tegyen most?
 Riasztania kellene a tésztafúrókat és felkészülni a váratlan helyzetre. Sosem voltak még itt veszélyes idegenek, nem volt tehát stratégia sem, mit kell tenni ilyenkor.
  Az alsó polcon, ahol Wartag ücsörgött épp, volt egy kissé rozsdás tésztaszűrő. Olyan régifajta, fehér zománcos. Egyszer, mikor Wartag ugyanerre bóklászott véletlenül nekiütközött, és felfigyelt a karcos hangra amit találkozásuk eredményezett. Elkezdett hát oda-vissza szaladgálni rajta olyan zajt csapva, hogy az összes tésztafúró összeszaladt, de Patki Ányos is felkapta a fejét. Addigra már majdnem egész testével benyomakodott a kirágott lyukon.
  Wartagnak eszébe jutott valami: utasította a többieket, hogy gyorsan hordják össze az Éléskamra legszárazabbra aszott kifurmányait (vagyis a tésztákból kifúrt maradványokat) és próbálkozzanak meg úgy elijeszteni a betolakodót, hogy jól megdobálják. Beletelt kis időbe, míg összegyűlt a muníció, ezalatt a patkánymaffia újabb tagjai szimatoltak már a padlón és keresték a lehetséges feljáratokat a polcokhoz.
  Megdöbbentette őket a tésztazápor. Egymás után pattogtak a fejükre a csontszáraz tésztadarabok. Most derült csak ki, mennyi rokona is van Wartagnak, és mennyire fontos számukra az otthonuk. Eközben Wartag újabb felismerésre jutott: ha képes tésztát fúrni, elég erős és tehetséges ahhoz, hogy a polcra vezető apró létrákat is képes úgy megfúrogatni, hogy a nehéznek tűnő betolakodók alatt összeroskadjanak.

   Persze azt nem tudta, hogy Ányos, a kártévő és bandája nem feltétlenül a létrán közlekedik. Így szorgalmasan fúrt teljes odaadással és igyekezettel, szinte révületben. Még két fiatal tésztafúró csatlakozott hozzá, és tették, amit Wartag tett, ugyanolyan igyekezettel, mert bár nem értették miért, de érezték, hogy nagy erőfeszítésre van szükség és arra, hogy most kivételesen fát fúrjanak.
  Patki Ányos sikeresen átfúrta magát és teljes terjedelmében megjelent. Kicsit szédült még az óriási erőfeszítéstől, ugyanakkor diadalmas érzés járta át. Elsőnek ért át!
   Óriásit sivított, csak úgy zengett a Nagy Éléskamra, és ahogy a többiek is sorra átjutottak egyre erősebb lett a sivalkodás, mígnem a polcon minden üveg zörögni és mozogni kezdett. Nagy lett az ijedelem és a felfordulás a tésztafúrók körében. Csak két tésztafúró volt, aki lerokkant ebben a nagy ijedtségben. A többiek még szorgalmasabban fúrtak és már többen csatlakoztak a létrához, egyre többen, s alig volt már hely a létrákon, ahol ne járná fúró-harci táncát egy-egy tésztafúró. Lassan zenévé állt össze a ritmusos fúrózümmögés. De a nagy izgalomban senki sem lett figyelmes erre. Nagy veszélyben voltak az üvegek, polcok és főleg a tészták, mert a patkányok elindultak fel a polcok szélein vinnyogva, diadallal egymással versengve ki jut fel előbb.
 Wartag megállt a fúrással, nézte az ismeretlen teremtményeket és szívében fohász ébredt. Emlékezni kezdett a tésztaregék és mesék hőseire, tésztafúró őseire. Hozzájuk szólt, kérte, hívta segítsenek, sugalljanak valamit, mit tegyen most. Oda az otthonuk, lassan az idegenek martalékául esik.
  Figyelt, nem hallott semmit, pedig a regék hőseit mind néven szólította, szívében már üvöltött: Segítség! Aztán csak eleredtek a könnyei és csendben folytak az arcán miközben automatikusan fúrt-fúrt. Zümmögtek a fúrók és Wartag tudatáig lassan elért a dallam. Valahogy enyhet jelentett, megnyugtatta, sőt, lelkesítette és most már teljes figyelemmel fúrta a dallamot. Lüktető, andalító zene áradt, a tésztafúrók a legtermészetesebben fúrták a ritmust, mintha atomjaik rezgésének dallamát fúrnák. Közben egyre harsányabbá és fenyegetőbbé erősödött Ányos bandájának diadalmas sivítása, és mialatt már elviselhetetlenné emelkedett a ricsaj, különös módon a mélyben egyre egyenletesebb, erőteljesebb lett a fúródallam, és egyszer csak minden zaj megszűnt! Csak a tésztafúrók dallama hangzott tisztán, csengőn.
 A tésztafúrókat öröm töltötte el mialatt a patkányok megdermedtek.

  Wartag első pillanatra fel sem fogta, hogy valójában mi történt. Döbbenten nézett körül, amikor a sivítás hirtelen abbamaradt, s csak a tésztafúró füleknek édes dallam zümmögése töltötte meg a Nagy Éléskamra levegőjét. Közben a zümmögés is halkulni kezdett, majd egyszer csak az is megszűnt. Minden egyes tésztafúró a ledermedt patkányokat figyelte. Néhányukra azonnali öröm ült ki, de volt, aki még gyanakodva nézte a rágcsáló bandát.
   Így volt Wartag is, aki nem akart hinni a szemének. Óvatosan közelebb lépett a hírhedt Ányoshoz, aki csak tőle pár lépésre állt dermedten. Szeme üvegesen meredt előre. Wartag nem tudta, mit is tegyen. Most mit kezdjenek a sok patkánnyal? Egyáltalán, élnek? Meghaltak? Kővé váltak? A tésztafúrók legifjabbjai voltak a legbátrabbak, akik közül páran elkezdték bökdösni a patkányokat. Eleinte csak próbaképp, de azért kellő távolságtartással, mert ki tudja, milyen trükkökre képes ez a garázda banda. Aztán egyre többen felbátorodtak és magabiztosabban tapogatták, bökdösték a dermedt állatokat.
 Wartagnak nem tetszett a dolog. Nem ismerte a patkánymaffiát, és noha nem találkozott még hasonlóakkal sem, mégis volt benne valami félsz. Félsz az ismeretlentől, ami árthat – ezt legalábbis most jól bebizonyították a támadással. És nem is kellett sokat várni a bizonyságra, mert egy kiáltást hallott az Éléskamra egy távolabbi pontjáról. Hamar jött a hír, hogy az egyik patkány megmozdult. Majd egyre több és több kelt életre. Egyre hangosabb lett a sikongatás. Wartag felkapaszkodott az egyik polcra, hogy jobban lássa a történteket, majd ahogy megpillantotta az újra elhatalmasodó káoszt, egy érzéstől vezérelve, ahogyan lelki szemei előtt megjelentek az ősök képei, erős, lüktető hangot adott ki magából, ami egészen betöltötte az Éléskamrát. Sosem csinált még ilyet, de nem is hallott hasonlót sem. Egyszerűen a mélyből tört ki belőle, mintha valaki odabentről szólna rajta keresztül.
  A hangra – Wartag legnagyobb megdöbbenésére – minden tésztafúró abbahagyta a menekülést és nagy sebbel-lobbal fúrni kezdett. Még várt egy pillanatot és addig tartotta a hangot, amíg azt nem látta, hogy a tésztafúrók szorgosan fúrnak mindenhol, ameddig a szem ellát. Wartag is sebtiben visszatért a fúráshoz, majd ismét megindult a fúrások keltette zümmögés, ami hamar dallá egyesült.
  A patkányok ismét ledermedtek, miközben a zümmögések sokszínűsége olyan szimfóniává egyesült, ami mindent betöltött a nagy Éléskamrában. Minden élő tésztafúró egyszerre dolgozott és csak fúrt és fúrt, már mit sem törődve a patkányokkal, a veszéllyel. Olyan egység jött létre a szorgos kezek alatt, ami még sosem történt meg a Nagy Éléskamra fennállása óta. Mindenki ugyanazért kezdett el fúrni – elhárítani az életükre törő fenyegetést –, de aztán ez átalakult bennük, és mindenki a dallal, a harmóniákkal volt elfoglalva. pontosabban a saját feladatával, ami ezeket megalkotta. Minden egyes tésztafúró hozzá akarta tenni a saját részét a szimfóniához. Nem volt felesleges, vagy hiányzó rész, nem voltak fals hangok vagy diszharmonikus részek, minden a helyén volt.
  Annyira beleélték magukat a közös fúrásba, észre sem vették, hogy közben Ányos és bandája egyszerűen kimasírozott az Éléskamrából, s olyan távolra futott a helytől amennyire az elképzelhető volt. Egyedül Wartagnak tűnt fel a masírozó banda látványa, de nem hagyta abba ő sem a fúrást. Öröm töltötte el. Érezte, hogy a tésztafúrók történelmében egy olyan sorsfordító esemény következett be, amely örökre megváltoztatta a magukról és a társadalmukról alkotott képet. Igazi egységgé kovácsolódtak, egy hatalmas családdá, ahol mindenki tudta, hogy hol a helye, mi a feladata és, hogy milyen fontos a feladata. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy ez mind az ő érdeme, de ahogyan végig nézett az események láncolatán, a tésztafúrók szorgos hadán és felsejlett benne az ősök üzenete, a hang, el is illant ez a gondolat, s csak azt érezte, hogy részese egy olyan dolognak, ahol már nem számít kinek mi az érdeme. Egyedül az egység számított, s az, hogy ennek ő is része.

>