Csak semmi pánik

  Valahol a sűrű erdő közepében, volt egy csodás palota, ahol egy király lakott a feleségével. Az öreg király bölcs és nagy tudású volt, a királyné melegszívű és kiváló szervező. Sok lányuk és számos unokájuk volt. A királylányok a férjeikkel és a királyi unokákkal gyakran látogattak a palotába. Az élet vidáman telt itt, mindenki tudta a feladatát és tette a dolgát. Az unokák sokat tartózkodtak a hatalmas kertben, mert itt lehetett fára mászni, homokozni, hintázni vagy éppen lovagolni. 
  Történt egyszer, hogy a szomszédos erdő királya látogatóba jelentkezett be családjával a palotába.
 Nosza lett nagy sürgés-forgás, készülődés! A királyné meghívta lányait és unokáit, valamennyi rokonát is a találkozóra. Hamarosan szolgák hada kezdte fényesíteni a palota ablakait, tükreit és csillárait. A királyné felügyelt mindenre, új szakácsot vett fel és mellé seregnyi kuktát. Mindenre gondolt, hogy rendben legyen a találkozó. Csakhogy….
  Leghamarabb az unokák érkeztek meg, akik percek alatt szétpakoltak a királyi fogadóteremben, labdázni kezdtek és futóversenyt rendeztek. Az új szakács még nem ismerte eléggé a tűzhelyet és odaégette a húst, így füst és égett szag terjengett a palotában. Az egyik királylány nem találta a koronáját, a király palástjáról pedig leszakadt egy gomb. A legkisebb királyi unoka hisztérikus ordítással kísérve próbálta elvenni nagyobb unokatestvérétől a szépen felöltöztetett babát. Addig ráncigálták, míg a baba karja kitört. Éppen ebben a pillanatban a várfalon álló őrök jelentették, hogy idegen katonákat láttak megjelenni a közelben. A vendég királyi család pedig lepkehintóján elindult.
 A királyné ekkor éppen összeomlani készült, mint egy homokvár, mikor a gyermekek beleugranak önfeledten. Lelke sikoltott, de hang nem jött ki a torkán. Királynéi hatalma egyszeriben semmivé vált, a széttört idő darabokban hevert körülötte és ha tudott volna sírni, akkor patakzó könnyei elmossák a vendégsereget. Amikor már éppen hatalmába kerítette a szétesettség érzése, az első könnycsepp is talán elindult, hogy legördüljön arcán, akkor felemelte fejét, belenézett a fogadóterem hatalmas tükrébe, s látta amint hirtelen megáll a Pillanat és csak áll ott, mint egy kimerevített filmkocka. Látta önmagát, amint belelép a kimerevített időpillanatba, eggyé válik vele, s eközben hatalmas nyugalom költözik lelkébe.
  A megállított Idő és a Nyugalom minden dolog rendezésére lehetőséget adott. A síró unokát ölbe vette, lecsendesítette, megkereste az eltűnt koronát, szólt a szabónak varrja fel a leszakadt gombot, a szakácsnak küldött segítséget és még arra is volt ideje és figyelme, hogy a távcsőbe pillantva felmérje miféle katonák ólálkodnak a vár körül. Teljesen megnyugodott. Az alaktalan masszaként benne gomolygó feladat tömeg szétbomlott kisebb egységekre, s így szép sorban egymás után valamennyit megoldotta. Ez a végtelen nyugalom érzése az Időt is megállásra késztette. Az Idő csak állt megszeppenve, várta mikor léphet tovább. Amikor a királyné mindent elrendezett – éppen akkor, de csak akkor, abban a pillanatban a pillangószárnyak megálltak a levegőben és a vendégek hintója leszállt az udvaron. A királyné ekkor lehajtotta fejét („okos fejével biccentett”) – intett az Időnek, hogy léphet tovább, ő maga pedig mosolyogva elindult a vendégek fogadására. A Nyugalom vele maradt. Beköltözött a Pánik és Szétesettség helyére, jól elhatárolta magát a lélek egy kellemes, barátságos kis zugába, s a királyné tudta, hogy innentől vele marad örökre, mindig segíteni fog, amikor csak szüksége lesz rá.
  Ettől kezdve, ha egy adott pillanatban egyszerre sok-sok feladata lett csak felemelte a fejét, ez kinyitotta Nyugalom zugának ajtaját, aki azonnal előbújt és megállásra késztette a Pillanatot és ezután minden dolog szép sorjában elvégezhetővé vált. Az Idő pedig azóta is engedelmeskedik neki, nem hajcsárkodik mögötte, nem uralkodik felette, hanem vele együtt mozdul a Pillanatban. Itt és most, akkor és ott.

Márta