Egyszer volt, hol nem volt, de mindenütt volt egy zenekar. Ezt a zenekart egy kiváló karmester vezényelte, aki mindig szépen összefogta és irányította a zenekart. Szépen és jól zenéltek, ritmusos, szép dallamokat adtak elő, híresek és sikeresek voltak a világ számos pontján megfordultak. Az egész világ szerette őket.
A karmester igen fegyelmezett, kitartó és szorgalmas volt. Szép szál ember lévén jól mutatott rajta a szmoking egy-egy fellépés során, sokaknak elnyerte tetszését. Már a fél világot bejárták, hosszú-hosszú turnékat tettek a Föld körül. Mindez a kiváló és híres karmesternek és a vele jól együttműködő, utasításait pontosan követő zenekarnak volt köszönhető.
Történt egyszer - ami korábban még soha - hogy a karmester eltűnt egyik pillanatról a másikra, szinte észre sem vették, csak hogy már nincs ott. Senki nem tudta hová lett, merre keressék, sehol sem találták.
A zenekar szétzilálódott, szervezetlenül működött, a próbák össze-vissza ritmusokat eredményeztek. Nem jött új karmester, hanem a zenekari tagok maguktól - hol így, hol úgy, ahogy jött -, rendszertelenül próbálták a zenekart irányítani. A hozzá nem értők mindebből semmit nem vettek észre, mert a híre még vitte egy darabig az együttest. A vájt fülűek, a szakemberek azonban látták, hogy valami megváltozott, rögtön észrevették, felfigyeltek a rendezetlen működésre.
Ekkor még jobban keresni kezdték a karmestert. Hívták telefonon, kereste a rendőrség, az FBI és az Interpol (de még a szomszéd kiskutya is, aki ismerte őt), de semmi hír nem jött a karmesterről. Hiányában maradt a káosz, a felborult ritmusok és dallamok s a szomorúság. Voltak a zenekarban, akik pánikba estek, mások még többet gyakoroltak, hátha jobb lesz az összhang. Próbálkoztak a hangszerek javításával, a zenakar helyének megváltoztatásával, a levegő frissítésével és védőitalok fogyasztásával. Hiába, a karmestert egyik sem pótolta. Ekkor valakinek eszébe jutott a gépi, elektromos vezérlés lehetősége. Hát legyen! Próbáljuk meg! - gondolták.
Beállították a gépet. A zenekar tagjait hypnotikus álomba küldték, aztán hirtelen egyetlen mozdulattal bekapcsolták a gépet - s láss csodát -, amikor a zenekar tagjai magukhoz tértek kábulatukból, alig hittek a szemüknek: a karmester ott állt előttük teljes valójában, egészségesen, mintha el sem mozdult volna soha arról a helyről. Az elektromos hullámok valahogy visszahozták a karmestert. Sosem derült ki merre járt és mit csinált, de visszatérésének mindenki örült. A zenekar visszanyerte régi hangját, újra rendezett volt, a régi szép ritmusokat, dallamokat játszották és a visszatérés alkalmából rendezett koncerten az Örömódát játszották. A közönség állva tapsolt az előadás végén. Óriási siker volt!
A zenekari tagok és a vezetőség, no meg a közönség elhatározták, ezentúl mindig nagyon fognak figyelni erre a karmesterre, hogy mindig velük maradhasson ez a sok szép ritmus. A karmester is boldog volt, s nem is emlékezett rá merre volt távollétében. Azt viszont tudta, mostantól mindig itt kell maradnia, mert itt nagyon fontos feladata van, itt szeretik és várnak rá. Soha többé nem hagyta el posztját. A zenakar visszanyerte régi formáját (kicsit kisebb lett, mert néhányan távoztak közben) – újra sikeres volt és a karmesterrel együtt megértették mennyire fontos a jó együttműködés, az összhang és a szép, szabályos ritmus, a kellemes dallamok.
A karmestert még néhány hétig figyelték, de utána már mindenki tudta, hogy teljesen megbízható és mindig velük marad.
A zenekar a híres karmesterrel együtt ma is járja a világot, aki ezt nem hiszi, járjon utánuk.
Márta