A régi öregek mesélték ezt a történetet nekem.
Egyszer régen létezett egy egészen különleges pinceajtó, egy kiváló asztalosmester munkája. Alakja kerek volt, az anyaga keményfából való, színe világos, csontszínű és a működése teljesen egyedi. Ezt az ajtót olyan pincéknél használták, ahol lefelé kellett menni a föld alá és az ajtó egy szintben volt a felszínnel, csak egy kis perem tartotta. A kerek ajtó középvonalában végig húzódott egy csuklópánt , rajta középtájon egy fogantyú, ha ezt megemelték, akkor az ajtó felemelkedett mint egy háztető és a két oldalán keletkezett nyílás tette lehetővé, hogy lejusson valaki a pincébe. Az ajtófedél dupla falú volt és benne erős kötelek húzódtak, amelyek az ajtó mozgását segítették. A tulajdonos, akit Hétvezérnek hívtak nagyon büszke volt erre a szép, mutatós és egyedi működésű ajtóra, melynek külső felszínét még kézzel faragott minták is díszítették. A gyermekei azért szerették, mert becsukott állapotban jókat ugrálhattak ezen a tetőn máskor meg az ajtó peremére kucorodva a tetőt asztalként használva üveggolyókat gurítgattak rajta. Az ajtónak volt egy titka - s ez volt a legkülönlegesebb benne, amit csak a gazda tudott alkalmazni: az ajtó ugyanis gondolat-vezérelten is működött, de kizárólag neki. Mások is látták ezt, amint a gazda megáll az ajtó előtt és csak ránéz a csuklópántra, ekkor az ajtó kinyílik, aztán gondol valami mást, akkor meg becsukódik. Másnak ez az ajtó így nem engedelmeskedett, csak ha kézzel a fogantyút megemelték.
A pince egy igazi kincsesbánya volt: a sötétebb, félhomályos részen poros könyvek, régi lemezek, nem használt gyerekjátékok, eltörött székek és félbehagyott munkák, sok-sok szép emlék, szerelmes levelek elmosódott maradványai és pókhálóval beszőtt néhány kellemetlen emlékfoszlány. Ott volt az érettségi vizsga izgalma, a lázas mandulagyulladások fájdalma, a gyermeknek az injekciós tűtől való félelme, az egyedül töltött órák fantázia árnyai, a nagy szerelmek heves szívdobogásai és a gyermekek születésének öröme is. Ha Hétvezér lement ide, akkor megrohanták az emlékek, ő leült melléjük, elbeszélgetett velük, a kellemes emlékek erőt adtak neki, a kellemetlenekkel meg összebarátkozott, megismerte őket, némelyiket még meg is szerette. Fontos volt számára ez a hely, kedvelte nagyon, különösen a forró nyári napokon esett jól ide a hűvösbe elvonulni, ilyenkor mindig jó ötletei támadtak, amelyeket boldogan osztott meg a világgal.
Volt a pincének egy ablakkal jól megvilágított része is, ahol a gyakran használatos holmikat tartották: hokedlik,sámlik, matracok, labdák és csúzlik, kerti szerszámok no és némi élelmiszer is: befőttek, lekvárok, krumpli, hagyma, alma, füstölt szalonna és sonka meg efféle.
Az egyik téli délutánon, amikor a lovas kocsi meghozta a fát, a megfagyott síkos úton az egyik ló megcsúszott és éppen a pincetetőre esett két mellső lábával. Bár a tető erős volt, de ekkora súly alatt megrogyott, befelé fordult a csuklópánt , a szépen faragott fatető megsérült, és az egész V alakban megnyílva tátongott az alkonyi ég szürkesége felé. Nem fedte le a pincebejáratot, nem lehetett tökéletesen bezárni, sem kinyitni, hogy szabad legyen a járat. A lovat kiszabadították, szerencsére csak kisebb sérülésekkel megúszta.
Hétvezér az ajtó láttán gondolkodóba esett: mi lesz a pincében tárolt dolgokkal, hogyan hozzuk fel a mindennapi étkezéshez szükséges dolgokat és hogyan fogom visszaállítani az ajtó működését, főleg a gondolatirányító rendszer érzékenységét? S nagyon fontos, hogy az ajtó ne ragadjon be egyik állásába sem, lehessen könnyen mozgatni. Ha mindig nyitva van, akármilyen állat éjszaka hozzájuthat az ennivalókhoz a pincében, ha meg zárva tartjuk, mi nem jutunk hozzá semmihez. A feleségem, a gyerekek nem tudják kézzel sem kinyitni az ajtót, nekem is nehezen megy. Ráadásul havazni kezdett és a megolvadt hó befolyt a csuklópántba, az ajtó két lapja közé és jól megduzzasztotta azt. Így már mozdítani sem lehetett a járatot elzáró tetőt.
Mit tegyünk?- kérdezte Hétvezér. Felesége és gyerekei ijedten álltak mellette. Tudták, nagyon fontos, hogy a pinceajtó jól működjön, hisz szükséges a mindennapi életükhöz. Mindenki előállt valami ötlettel: hívjanak asztalost vagy valami szakembert, cseréljék ki az egész ajtót, fedjék át a tetejét, tegyenek rá új csuklópántot, bontsák szét és nézzék meg mi lett a tartókötelekkel stb.., de Hétvezér nagyon makacs és szívós ember volt - bár meghallgatta a javaslatokat, mégis csak úgy gondolta az a legjobb, ha ő maga nekiáll és kijavít mindent. Csak a saját megoldásban bízott, de abban nagyon. Szerszámai voltak, használni is tudta azokat. Igen ám, de a fabehordás, a tűzrakás naponta a kemencében, a gyermekek tanyasi iskolába szállítása elvette minden idejét, s már hetek teltek el és még mindig nem történt semmi az eldeformálódott különleges pinceajtajával. A víz becsorgott a pincébe a széleken, a fa egyre jobban megduzzadt és nem lehetett tudni mi van a két falemez között a kötelekkel. Ekkor Hétvezér döntött: most minden idejét a pinceajtó megjavításának szenteli, nehogy tovább romoljon a dolog.
Először is fontosnak tartotta kiszárítani a falemezeket - ehhez száraz, lekaszált füvet használt, meg a Napot hívta segítségül. Utána elővette a saját maga készítette szívómasinát és kiszippantotta a két falemez közötti résből a törmeléket, hogy ne akadályozza a csuklópántokat mozgásukban, majd megolajozta azokat. Edzette felső testét, karjait, hogy elég erős legyen a tető megmozdításához.
Ezután a rögzítést próbálta megoldani, hogy hozzáférjen a csuklópántokhoz. Ehhez külső támasztékot használt. Ha instabil a helyzet, semmilyen szerszámot nem tud használni. Így már egyenes állapotban tudta tartani a fedelet, s könnyebben mozgott a lezárt pincetetőn. De kinyitni még nem tudta.
Mivel szét nem szedte, így a köteleket nem tudta megnézni, de bízott benne, hogy azok jól tartanak.
Amikor eddig eljutott, jól elfáradt, sóhajtott egy nagyot és elaludt.
„ Álmában egy csodálatos erdőben járt, ahol minden mesés volt. Az erdő különlegessége abban állt, hogy minden fa különbözött a másiktól. Egyik hatalmas, terebélyes, nagy lombozatú, másik kicsi, karcsú és virágzó. Itt sétált álmélkodva, amikor találkozott egy különös, dróthajú manószerű lénnyel, aki megszólította.
- Hát te mit keresel itt, ahol ember még nem járt?
- Megoldást keresek. Figyelem a természetet, hol találok olyan fa-anyagot vagy mintát, amiből felismerem hogyan lehetne a régi, különleges zsanérral ellátott, gondolat-vezérelt pinceajtóm működését helyreállítani. Ha ezt egyszer valaki régen hibátlanul megalkotta, én is rájöhetek a titkára.
- Akkor valóban jó helyen jársz. Itt van az erdőben a megoldás, csak nagyon kell keresned. Ha figyeled az állatok futását, a madarak szárnymozgását és a fák hajladozását a nagy viharban, akkor megtalálhatod a módját hogyan állítsd helyre a pinceajtód eredeti mozgását.
Hétvezér csak bámult. Hát ezeket eddig is ismerte, látott ő már repülő madarat.
- De mitől működnek? – kérdezte a manószerű lény. Miért tud egy madár a levegőben szállni és sosem téveszti el, hogy hova és meddig menjen? Honnan tudja, hogyan mozdítsa a szárnyát, ha irányt akar változtatni?
- Hát..?
- Láttad már a madarat vagy az oroszlánt kételkedni abban, amit csinál? Mindegy hogy az repülés vagy vadászat. Persze könnyű nekik - az öntudat nem űzi őket, mint egy kapitány.
- De hát miben kellene hinnem ahhoz, hogy egy pinceajtó csuklópántja megjavuljon?
- Magadban, a tudásodban, a pinceajtó kiváló anyagában, a családodban és a barátokban és abban az erőben, ami ezeket összeköti. Elsősorban abban, hogy Te meg tudod csinálni, mert nagyon fontos ez neked, meg a gyerekeidnek, meg a feleségednek, meg az udvaron őrködő kutyátoknak, meg a lovaidnak, meg annak a sok embernek, akik a te pincédből is kapnak táplálékot. És hinni azokban a mesékben, amelyeket már bejártál, megírtál, megtöltöttél élettel és önzetlenül szétszórtad a világba, hogy mások is tanulhassanak belőle, örülhessenek neki. De hogy én is adjak neked valamit, itt egy általam készített ceruza. Ezt az erdő legöregebb fájának gyökeréből faragtam. Írj és rajzolj vele minden nap! Meglásd, segíteni fog!
- Rajzoljak? Mit? Tudok én egyáltalán rajzolni?
- Mindenki tud rajzolni. Naponta rajzold le a pinceajtót olyan állapotában, amilyen eredetileg volt. Ha nem emlékszel pontosan, akkor keresd meg azt a könyvet, amiben ott van az eredeti rajz a készítéséről. Aztán írj minden alkatrésznek – a fatetőnek, a csuklópántnak, a csavaroknak és a feszítő köteleknek - valami szép történetet azokról az időkről, amikor még tökéletesen működtek. Ennek örülni fognak, büszkék lesznek magukra és visszanyerik eredeti állapotukat.
- Rendben. De hogy fog ettől működésbe jönni a csodaajtóm?
- Arra rá fogsz jönni te magad is.
Azzal eltűnt.
- Hát éppen ez az, amit szeretnék, én magam megjavítani, de a gondolatvezérlés?? Meg amit a többiek is mondogatnak. De hogy rajzoljak? Meg …
De a manó ezt már nem hallotta.
Hétvezér még kóborolt egy ideig az erdőben, elnézte a szarvasok méltóságteljes lépegetéseit, elhallgatta a madarak kitartó éneklését, a hangyákat pedig kikerülte lépteivel, mert látta, mint cipelik életüket és ételüket a hátukon. Amikor felnézett az égre a Nap éppen felkelőben volt, s ekkor rájött, hogy ez a világosság már a valóságban van, mert közben felébredt.”
Hétvezér megfogadta a dróthajú manó tanácsát: megkereste a tervrajzot, maga elé tette és naponta egyre szebben lerajzolta azt. Írt leveleket, történeteket az ajtó alkatrészeinek és közben szépen kérlelte azokat, jöjjenek működésbe. Hetek teltek el így. Aztán egyszer csak odaállt a pinceajtó elé, levette a rögzítéseket és újra megvizsgálta a helyzetet: csak nézte, nézte és nézte, „már a szeme is fájt, az erős nézésbe”.
Ekkor hirtelen rájött, mit kell tennie.
Odahívta a feleségét, meg az összes gyerekét (szerencsére volt neki bőven). Mindenki az elromlott zsanért nézte figyelmesen tekintetét arra fókuszálva. Így álltak percekig, néma csendben, még az idő is megállt ott velük és időtlen múltjával, minden tudásával segített nekik. Figyelmük középpontjában a rosszul működő ajtó állt, s minden gondolatukkal, energiájukkal, hitükkel és idegszálukkal a csuklópántra koncentráltak. Mindenki.
Az Univerzum akkor oda fordította tekintetét és rájuk mosolygott. S ekkor megtörtént a varázslat.
Szemük láttára az elromlott ajtó zsanérja megmozdult. Lassan felemelkedett, s ekkor kinyílt az ajtó, majd leereszkedett, kisimult s befedte a nyílást. Kicsit még nyikorgott eleinte, de aztán nagyon sokat mozgatták, nyitogatták, eleinte kézzel is segítették, aztán egy idő után már csak a gondolat irányította és olajozottan működött magától. S hogy mi volt a bűvös gondolat? Azt nem árulta el az öreg mesélő, de ha tudnám, arra gondolnék, hogy „Mi bízunk magunkban, szellemünk, alkotó képzeletünk erejében és együtt meg tudjuk csinálni”. És megcsinálták. Az ajtó úgy működött, mint régen--tökéletesen tette a dolgát.
A rokonok, barátok és szomszédok eljöttek megcsodálni a régi formájában látható pinceajtót. Valamennyien hoztak egy történetet papirusra leírva, amit bedobtak a pincébe, mert hitték, ha ennek a pincének az ajtaján így helyre tudták állítani a gondolatvezérlést saját erőből, akkor az ebbe a pincébe bedobott történetek, álmok vágyak mind megvalósulhatnak, a csodák életre kelhetnek. A sok-sok új történet pedig egyre jobban megerősítette az ajtó tökéletes működését és egyre színesebbé tette az ott lakók életét.
Hétvezér pedig annyira örült a megújult automatikusan működő pince ajtajának, hogy amikor becsukta azt, az ajtó tetején táncra perdült hűséges kis feleségével. Azóta is ott ropják, ha el nem fáradtak.
Aki pedig kételkedik a történet igazságában, nézzen utána a Wikipédiában.
Márta