A boldogságőrző

   Egy kisvárosban él már harminc éve. Mosolyog az emberekre, rácsodálkozik a virágzó bokrokra, örül a napfénynek és szélnek. Nem tudja, hogy ő a boldogságőrző. Egyszerűen kezeli a helyzetet: tudja magáról, hogy keresi és észreveszi a szépet - és tud és akar is örülni ennek. Már harminc éve tanít a kisváros gimnáziumában. Szinte mindenkit ismer, hiszen vagy őt vagy gyerekét, vagy unokáját tanította is.
   Amíg férjnél volt, nagyon jó háziasszony is volt. Férjében csak azután tudatosult mindez, hogy elköltözött - az új barátnőnek csak évek múltán engedte meg, hogy átrendezze a lakást.
   A boldogságőrző szerette az ünnepeket. Ekkor sütött, főzött és igyekezett kedvében járni unokaöccseinek, kedvese gyermekeinek, mamájának és barátainak. Szívesen jöttek hozzá - legtöbben nem is tudták, hogy miért. Érezték a figyelmet, a törődést. Beleszimatoltak az illatokba, sutyiban lecsípték a süti sarkát és bekapták. Van, aki könyvespolc előtt állt meg.
   - Istenem! Soha nem tudnék ennyi könyvet elolvasni.
   Van, aki elszomorodott, hogy miért ne ő teremt ilyen öröm szigeteket családjának. Más felismerte, hogy egy olyan mintát lát, amit érdemes megismerni, elsajátítani, használni és tovább adni.
   A boldogságőrző mosolygott, segített, ha hívták - sokszor akkor is, ha nem hívták. Sokszor kért tanácsot, véleményt kedvesétől is. Szerette elmondani örömeit - úgy érezte, ettől még intenzívebbel érzései. Kétségeit, bánatait is megosztotta - ezek legtöbbször elhalványultak kedvese kérdései nyomán.
   Legjobban az esti összebújásokat szerette. Ekkor minden kisimult, egyszerűvé vált. Kedvese azt is tudta, hogy nem csak őrzi a boldogságot, hanem teremti is.

  Feleségként ő volt a világ összes házisárkányának a megtestesítője. Mindig és minden körülmény közepette tüzet okádott. Nem ismert sem Istent és sem hazát. Senki nem értette, nem fogta fel, hogy hogyan bírja a család és a barátok a gyakori kitöréseit, amelyek a semmiből vulkánként törnek elő és a semmibe vesznek. Látszólag. De nem, hisz mély, fájdalmas sebet hagynak a környező emberek szívében. Olykor hangosan kiabál, de az is előfordul, hogy tör-zúz. Hogy mit? Bármit, ami keze ügyébe kerül. Keserű, epés megjegyzései csak úgy röpködnek a levegőbe. Dobhártyát sértő sipítozó hangja akár az alvó oroszlánt is felébreszti. Végtelenül önző is ráadásul, szereti magát kiszolgáltatni. miközben nem áramoltat a kapott szívességből semmit vissza. Életében nem mutatott hajlandóságot, hogy ő valaha is példamutató családanya, szorgos háziasszony legyen.
   Gyerekeinek felcseperedéséig édesanyja gondoskodott róla és az egész családról, majd később a gyerekeire támaszkodott, de elégedettséget sosem tapasztalt senki részéről.
   Ha volt is benne szeretetnek elvétett csírája is, azt sosem tudta kimutatni. Mindig fagyos légkör lengte körül. Bárki közeledett hozzá, sündisznó tüskéit kiengedte és kíméletlenül szúrt mindenki válogatás nélkül. A férje csak reménykedett, hogy egyszer csak minden megfordul. Majd egyszer, ha unokái születnek. Nagyon szerette őt, maga sose tudta megmagyarázni miért.
   Próbálkozott ő külső kapcsolatokban vigasztalódni, de mindig visszatért feleségéhez.

   “Miért vágyom én annyira ennek a nőnek a társaságára?” - kérdezte a fürdőszobatükörből visszatekintő, borostás arc a két kéztől, amibe beletemetkezett. Egyik sem tudta a választ.
   A férj görnyedt kiábrándultságában leült a nappalijukban a kedvenc bőrfotelébe. Régen a kedvence volt, mert pont a kandallóban pislákoló tüzet nézhette lágyan ringatózva, olykor-olykor elszenderülve. Amióta a felesége átrendezte a lakást, valami furcsa anti-feng-shuira hivatkozva, a fotel a szoba sarkába került, a szoba sarka felé fordítva.
   - A tűz veszélyes! - hivatkozott döntésére sipító hangján a feleség. - És legalább nem bámulod a volt feleségedet egész álló nap! - tette hozzá.
   A kandalló feletti aprócska kép volt az egyetlen tárgy, amit a férfi nem engedett sem kidobni, sem átrendezni. Őt ábrázolta a boldogságőrzővel. És a férj egyre gyakrabban pillantott a képre sóvárgó tekintetével. Egy jó ideje az sem érdekelte ha felesége észreveszi.
   “Bárcsak ne hagytam volna ott ezt a bűbájt ezért a hárpiáért!”
   Esténként inkább a nappaliban aludt, nem tudta kezelni kettős érzéseit. Olykor-olykor elővette az esküvői képeit, de nem friss házasságából, hanem az első nászáról szólókat. Ahogy egyre jobban belemélyedt a képekbe, feljöttek azok a szép emlékek is, amik első házasságából azóta is intenzíven zakatoltak a fejében. Becsukta a szemét az egyik képre nézve, és csak elmerengett, újra átélte a fenyő födte hegytetős esküvőjüket. Ahogy kinyitotta a szemét, döbbenet ráncai szállták meg erősödő borostával fedett arcizmait. A szoba falán a sarokban megpillantott egy egészen hasonló képet ahhoz, amit az esküvői fotóalbumban látott. A hegyek, a fák … egészen hasonlóak voltak. Nem is ettől maradt tátva a szája. A szereplők is ugyanúgy néztek ki! Ez a kép viszont friss házassága idején készült, és az új párt ábrázolta. Mindkét fél kísértetiesen ugyanúgy mosolygott a képen.           Azon nyomban előkotorta a friss házasságáról készült fotóalbumot.
   Ebben a pillanatban lépett be a felesége. Az aktuális.
   - Mit turkálsz a fotóink között?
   A hangnem és stílus már meg sem lepte a férjet.
 - Megyek megmutatom a boldogságőrzőnek ezt a fotóalbumot, és elmondom neki, hogy még mindig őt szeretem, és benned is őt láttam egykor. Azóta már ég és föld vagytok. Valójában mindig is egészen mások voltatok.
   - Nem mész sehova. Már tud róla. Én mondtam el neki a születésnapján.

   - Köszönöm szépen - válaszolt a férj. - Egy telefont megspóroltál nekem.
   Vacsorához készülődtek, de kettes számú felesége nem szeretett főzni így kelletlenül megfőzött néhány virslit. Mustárt, ketchupot tett az asztalra, férje elé lökött egy tányért és evőeszközöket. Mire férje kinyitotta volna a száját, rászólt: - Talán megköszönnéd!
   A férj csak nyelt egyet, utálkozva magába tömött néhány falat virslit. Indulatosan felpattant az asztaltól és közölte kettes számú feleségével, hogy jár egyet.
   Nemsokára kedvenc sörözőjében találta magát. Bánatosan kortyolgatta a sörét, amikor azt veszi észre, hogy árnyék borul föléje.
   - Hé, cimbora, hát meg se ismersz?
   Hunyorogva tekint  föl, szája mosolyra nyílik.
   - Marci. Benedek Marci a gimiből.
   - Leülhetek?
   - Természetesen. Mit kérsz?
   - Veled tartok én is, egy sört.
   Beszélgetni kezdtek. Osztálytársa nagyon megörült neki.
 - Jó, hogy megtaláltalak, 40 éves érettségi találkozót szervezek, már csak te hiányzol.
   Egy hónap múlva került sor a találkozóra, néhányan ugyan sajnos már nem éltek, bizony mindannyian megöregedtek, de Papp Móni - az első szerelem - ragyogóan nézett ki. Szíve nagyot dobbant, lábai remegni kezdtek. Tudta, mindkét házassága tévedés volt. Mónit kellett volna elvennie. Terveket kezdett szőni, hogy harmadszor is megnősül, elveszi első szerelmét.
   Hihetetlenül frissnek és elszántnak érezte magát. Sikerült megtudnia, hogy első szerelme évek óta egyedül él. Találkozgatni kezdtek és rájöttek, hogy érzelmeik nem változtak egymás iránt. Főhősünk nem sokat tétovázott, bejelentette második feleségének, hogy elválik tőle.
 Jó válóperes ügyvédje volt, aki gyorsan elintézte a formaságokat. s miután új autóját feleségére hagyta, viszonylag könnyen megúszta a veszekedést. Nemsokára egybekeltek  első szerelmével, osztálytársait meghívta az esküvőre.