Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, és az Üveghegyen túl, volt egy kis ország. Ennek az országnak nem volt sok lakója, csupán háromezer-háromszáz, de volt egy fiatal királyuk, Ibit király. Az alattvalók nagyon szerették őt, mert amikor csak tehette, foglalkozott velük. Beszélgetett velük, segítette őket, ahol csak kellett és ahol csak tudott. Ezért sok dolga volt az ország vezetésével. Ezen kívül sokat olvasott, tanult, szerett új dolgokat megismerni. Titokban az ország ügyes-bajos dolgairól, és azok lakóiról megírta történetüket. Amikor más országból jöttek turisták ide a király országába, mert meseszép ország volt ám ez, akkor a király szívesen mesélt igaz történeteket. Az idegenek sokszor csak azért jöttek látogatóba, mert hallották, hogy a király érdekes, izgalmas történetekkel szórakoztatja az ide látogatókat.
Szóval sok dolga akadt a fiatal királynak, ő pedig élvezte az életet, és nem bánta, hogy néha túl sok feladattal látta el magát. Sokszor már az alattvalókra sem volt annyi ideje, mint korábban. Egy reggel felszerszámozta kedvenc paripáját, és kilovagolt az erdőbe. Nagyon szerette ezeket a nyugodt reggeleket. Friss levegőn, lován vágtatva, élvezte a szabadságot. De a lova egyszercsak megbokrosodott, és elszabadult. Nem lehetett irányítani, nem tudta megállítani. Megijedt a király, és az az ötlete támadt, hogy leugrik a lóról. A nyakát nem szegte, de a lába nagyon megrándult. Szerencsére ennyivel megúszta.
Nagyon fájt a lába, nem tudott ráállni. Ott ült, és azon gondolkodott, hogy fog hazajutni. Talán el is ájulhatott, mert nem emlékezett, hogy azután mi történt. Amikor magához tért, lova ott legelészett mellette békésen. Megörült a király, nagy nehezen felült a hátára, és a lova hazabandukolt vele.
A királyi orvosok összegyűltek, hogy megtanácskozzák mitévők legyenek. A király nem tudott ráállni a lábára, ezért pihenést rendeltek el az orvosok. Ettől a naptól más szemszögből nézte teendőit. Sokat volt otthon, lábát a szolgák hada gyógyította. Az alattvalók összefogtak a király gyógyulása érdekében. Belátták, hogy most rajtuk a sor, hogy segítsenek, ahol tudnak. A király élvezte a kényeztetést, és rájött, hogy nem csak akkor működik a világ, ha ő működteti. Az emberek oda-vissza segíteni tudnak egymásnak, nem kell, hogy a segítség egyoldalú legyen.
Esténként az alattvalók összegyűltek a város főterén, és itt most ők szórakoztatták történeteikkel uralkodójukat. A király észrevette, hogy országa lakói legalább olyan ügyesen bánnak a szavakkal, mint ő.
Egyik ilyen pihenős este kiment Ibit király a térre, odacsapódott egy történetmesélős csoporthoz, ahol egy idegen éppen belekezdett meséjébe. Nem is mese volt az, az ő valóságából tárt a hallgatóság elé egy szeletkét.
"Én egy vándor köszörűs vagyok, sokat utazom egyik városból a másikba, sokszor éjt nappallá téve. Nem mindig van időm eleget aludni, ezért volt egy idő, amikor mindig fáradt voltam. Egy nap találkoztam egy vándorcirkusz társasággal. Volt mit élezni náluk, ezért sok időt töltöttem velük. Összebarátkoztam egy jógi mesterrel. Tőle tanultam meg a pihenés magasiskoláját. Addig mindig azt hittem, hogy ahhoz, hogy kipihenjem magam, sokat kell aludnom. Mivel ez sokszor hiányzott, ezért gyakran fáradt, álmos voltam. A jógi bevezetett a relaxálás világába. Különböző jógapózokat, technikákat mutatott. Sokat tanultam tőle, mielőtt mindketten folytattuk utunkat. Azóta egy más minőségű életet élek. Kiegyensúlyozott és egészséges vagyok. A természettel együtt lélegzem, nem ellene dolgozom."
Ez az este is jól végződött, sokaknak felkeltette a kiváncsiságát, és megbeszélték, hogy másnap találkoznak, és ellesik a vándor tudományát. Ibit király is elégedetten tért aznap nyugovóra.
Másnap úgy döntött, hogy megpróbál lovagolni egyet. Elindult a lovardába, kedvenc lovához. Útközben találkozott a kertésszel, aki panaszkodott neki. "Királyuram, idén nem sok gyümölcsöt eszünk! A meleg tél kicsalogatta a rügyeket, a korán kinyílt rügyek pedig nem voltal elég erősek ahhoz, hogy a későbbi fagyot kibírják. Majdnem az összes rügy elfagyott. Hiába a gyönyörű, erős fák, a korán kibújt rügyek még gyengék voltak." A király nem örült a hírnek. Nagyon szerette a gyümölcsöt. Dehát ez már megtörtént, nem lehett mit tenni. Tovább sétált a lovakhoz, de közben meggondolta magát és nem ült lóra. Megszeretgette paripáját, és megígérte neki, hogy amint megerősödik kellőképpen, végre mennek lovagolni.
Lassan a király meggyógyult, az országot pedig mégtöbb külföldi látogatta, mert a nevezetes helyszíneken krónikások szórakoztatták őket az országukról szóló tanulságos történetekkel. Az országot elnevezték Rege országnak. Miután a király felgyógyult, rájött, hogy nem kell mindig foglalkoznia valakivel, valamivel, magára is kell időt szánnia. Már nem akart mindig mindent egyedül megoldani, minden jó volt úgy, ahogy volt.
Ági