A párduc – Kreatív Írástanfolyamok

A párduc

Gyűjtemény

jan 31

A párduc a hatalmas fa egyik vastag ágán ült. Fenséges csupa izom állat volt. Ahogy körbehordozta tekintetét, sárga szemeiből eltökéltség, bátorság és mélységes életbölcsesség tükröződött. Átható tekintete volt, az a fajta, amiről úgy érzed, a vesédbe lát. Persze csak azután, hogy halálra rémültél! (Még az is lehet, hogy utána tényleg a vesédbe nézett volna 🙂 ) A nyugalom megtestesült szobra volt. Fekete bundáján megcsillant a sűrű lomb között beszűrődő fény. A kirajzolódó izomkötegek félelmetes erőt sejtettek. Hűvös nyugalommal szemlélte környezetét. Tudta, hogy itt ő az ura mindennek. Ráérősen, unatkozva ásított egyet. Bár az is lehet, hogy hatalmas fogait akarta megmutatni. Csak a mihez tartás végett. Tudja csak mindenki, hogy látszólagos nyugalma hamar elillanhat! Lustán nyújtózkodott egyet, közben megmutatta, hogy körmei sem piskóták. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy hatalmas mancsa egyetlen suhintása halálos sebet ejthet bárkin, aki félreérti békés szemlélődését.

Magabiztosan, egyensúlyából egy percre sem kibillenve indult el a fa ágán. Az alatta tátongó több méteres mélységet észre sem vette. Aki tudott, szédítő sebességgel iszkolt útjából. Tudták, a vadászat elkezdődött.
A smaragd hihetetlenül gyönyörűen zöld volt. Nem egyszerűen zöld. Maga az erdők zöldje, frissessége. Tele élettel, vidámsággal. Kézbe véve belesimult az ember tenyerébe. Hűvös volt, mint az erdei patak. Kicsit borzongatóan hűvös, de igazából frissítő érzést keltett és aki csak megérintette, feltöltődött energiával. Ha ránéztél szinte érezted az erdő friss illatát, a patak hűvös vízpermetét, a zsenge hajtások életerejét, a bölcs öreg fák fülledt, nehéz tudományát. Szinte hallottad a madarak csicsergését, a falevelek susogását.

Mélységes zöldjében ugyanúgy benne volt a moha puha zöldje és a fenyők örökzöldje is. Maga volt a reggeli harmat, az életerő. 
Sajnos régen eltűnt már. Létezéséről is csak a legendákból lehetett tudni. Az dzsungelnek pedig nagyon nagy szüksége lett volna rá. Sokaknak hozhatott volna reményt és boldogságot. 

A régi történetek szerint egy omlatag bánya mélyén volt elrejtve. A bányát régóta bezárták, mert már nem maradt benne semmi, amit felszínre hozhattak volna. Lemenni nagyon veszélyes volt. A járatokat senki nem ismerte, ráadásul a vak sötétben lehetetlen volt tájékozódni. A tárnák omlatagok voltak, térképe senkinek nem volt, nem tudhatták, melyik járat hova vezet. Csontig ható, nyirkos hideg volt bent. Az ember hiába meresztgette a szemét, csak sötétség borult rá, úgy érezte magát a bánya mélyén, mintha soha nem jutna többé fényhez. A bánya bénítólag hatott minden élőlényre, aki erre vetődött. Szánt szándékkal nem is merészkedett ide senki.

A párduc tudta, hogy a kőre szükség van. Nem csak neki, az egész erdőnek. Ez hozhat újra életet a pusztuló erdőbe, ez a kő adhat reményt, életerőt a túléléshez, a természet regenerálódásához. Ki más mehetne érte, mint egy sötétben is látó, bátor erős nagymacska. A párduc bátor volt ugyan, de nem ostoba. Régóta kutatta a nyomokat, amik elvezethetnek a kőhöz. Beszélt az erdő tudósaival, vénjeivel. Meghallgatta a mendemondákat, a régi próbálkozásokról szóló történeteket. Felkutatta a tudott, vagy tudni vélt lejáratokat, amelyek meglepő módon szép számmal akadtak erdő szerte. Úgy gondolta, kutatásai eredményeképpen meglehetős biztonsággal tudja, hol lehet a drágakő. Nem avatott bele senkit, mert az utazás nem volt veszélytelen. Arra gondolt, a legjobb, ha nem is sejtik, hova indul. Követni meg úgyse merné senki…

Az járt a fejében, hogy sokan, akik korábban próbálkoztak – néhányuk soha nem tért vissza – tévedtek. Azt gondolták, hogy egy ekkora kincs a lehető legnagyobb mélységben, az öreg bánya legmélyebb, leghalálosabb járatának legalsó bugyrában van elrejtve. Így voltak, akiket a beomló járatok temettek maguk alá, volt, aki nem találta a kivezető utat és örökre elveszett és sajnos olyan is volt, akivel a mérgesgázok végeztek. Olyan is akadt, aki kimenekült ugyan, de a bánya rideg sötétsége örökre vele maradt és az őrületbe kergette. 
Párducunknak azonban szent meggyőződésévé vált, hogy a dolgok néha sokkal egyszerűbbek, mint amilyennek a többség képzeli. Nem tudta teljes bizonyossággal, hogy igaza van-e, de mindenképpen meg kellet próbálnia. Magáért és a többi erdőlakóért is. 

Elindult hát a bánya azon bejáratához, ami az erdő északi felében egy hűvös erdei patak forrásánál volt. Erről a bejáratról szinte senki nem tudott. Nem mesterséges kapu volt, a természet nyitott ajtót a bánya járataira a hűvös vízű patak segítségével.

A nyílás, amin keresztül be lehetett jutni, ennél fogva nem is volt túl nagy. A víz kimosta ugyan, de a környező fák gyökerei és a parton növő páfrányok diszkréten eltakarták a kíváncsi tekintetek elől. 
A párduc még utoljára körülnézett. Csalhatatlan ösztönei és érzékszervei azt súgták neki, hogy senki nem követte, nem tudják mire készül. Ezért nem tétovázott. Hajlékony macska testének nem okozott gondot, hogy bebújjon a gyökerek között. Macskaszemével tökéletesen látott odabent is. A járat, amit a patak vájt ki, hamarosan egy tárnába torkollott. A tárna falait és tetejét elöregedett fa ácsolat tartotta. Közöttük itt-ott a természet utat tört magának és a betüremkedő gyökerek jelezték, hogy hamarosan birtokba veszik az egész járatot. A párduc megérzéseire hagyatkozva, egy pillanatig meg nem torpanva indult el balra a folyosón. Nem szeretett volna többet időzni itt, mint amennyit feltétlenül szükséges. A folyosó végén egy beugrót talált. Félig elkorhadt szerszámosláda hevert a fal mellett, ki tudja ki és miért hagyta ott. A deszkáit kikezdte a nedves, nyirkos levegő. A párduc felemelte hatalmas mellső mancsát és lesújtott. Karmai egyetlen suhintására a láda fedele faforgácsokra robbant szét. Rögtön látszott, hogy nem szerszámokat rejt a láda mélye. A párduc hördült egyet. Ez talán elégedett mordulás volt, de az is lehet, hogy a jól végzett munka örömének adott hangot. Nem tudhatjuk. Óvatosan fogai közé fogta az életet és reményt adó smaragdot és a kijárat felé indult. 

A felszínre jutva talán még egy mosolyt is megengedett volna magának, ha nem fél, hogy lenyeli a követ (mondjuk én még nem láttam macskát mosolyogni, de párducot sem 🙂 ). Minden oka meg is lett volna rá! A követ neki kellett megszereznie és meg is szerezte. Hiszen ő a dzsungel királya!

Ráczné Nagyfi Krisztina

>