Hol volt, hol nem volt, egy messzi ország sík vidékén élt egyszer egy legény. Igen jóravaló ember volt, becsülettel dolgozott és aki ismerte, akivel kapcsolatba került, mind-mind elismeréssel szólt róla.
Egy napon a legény batyut kötött s felkerekedett, elhagyta otthonát. Sok száz mérföldön át vándorolt, messzi tájakat bejárt és megismert sok tanyát.
Nyár derekán gyönyörű tájra vetődött, egy hófödte hegycsúcsok övezte völgybe. A napsugár csillogott a hegyormokon, a havas lejtőkön. Az otthoni sík vidéktől eltérő látvány rendkívül erős, különös érzéssel kerítette hatalmába.
-Köszöntelek vándorlegény, legyen veled a jó remény – üdvözölte a legidősebb hegy.
Ahol munkába állt, becsülettel, szorgalmasan dolgozott. Sok év telt el. A rózsakertből tündérkertet varázsolt, a viruló rózsák káprázatos illata fátyolként borult a tájra.
Munkájával kivívta gazdájának elismerését, aki ezt sűrűn megemelt járandósággal viszonozta.
A hosszú évek alatt a legény minden szükséges és szükségtelen holmit, kütyüt és cikket megszerzett. Mindig volt mit a tejbe aprítania, hiányt semmiben sem szenvedett. Igazán nem panaszkodhatott.
Egyet kivéve.
Egy valami mégis hiányzott neki. Társra vágyott. Ölelésre.
Amikor elment otthonról -és annak már az idejére sem emlékszik-, kedvesét hátrahagyta, akivel postagalambok útján eleinte havonta váltott levelet. Ahogy telt-múlt az idő, egyre ritkábban fordultak a galambok az üzenetekkel.
Az emlékei lassan megfakultak, már kedvesének mozdulatait, vonásait is elfeledte. Kapcsolatuk kihűlt, mint a magára hagyott parázs.
-Elgondolkoztál már azon, hogy talán te egy örök zarándok vagy? - szúrt belé egy tüske.
-Valóban sokszor megfordult már fejemben ez a kulcs, de nem nyílt ki a titkos ajtó – nyögte.
De nap nap után, egyre csak azt érezte, hogy jó lenne, ha hazatérve nem kellene üres kunyhóba érkeznie, hanem várná valaki. Egy asszony, akivel szeretetben élve megoszthatná búját-baját és akinek ő is támasza lehetne.
Egy zivataros éjszakán mély álomba merült. Különös volt. Amikor felébredt, minden pillanatára emlékezett és kellemesen zsibongott a vizes bőre.
A tenger habjai közt könnyű farokcsapásokkal úszott. Néha mélyre lemerült, máskor kiugrott a levegőbe, ilyenkor bőréről leperegtek a vízcseppek. Áramvonalas teste alig csobbant, amikor visszatért a vízbe társai közé. A delfincsapat már jó ideje kergetőzött egymással. Remekül érezték magukat. Ezt az időt legszívesebben egy elbűvölő delfinlánnyal töltötte, aki viszonozta iránta való érdeklődését. Úgy érezte, hogy benne megtalálta ideális párját. Sokat mókáztak és táncoltak együtt. Alapvető tulajdonságaik hasonlóak voltak, az eltérőkben jól kiegészítették egymást. Tökéletes párt alkottak. A napfényben fürösztötték földöntúli boldogsággal eltöltött szívüket.
A legény álmának rövidsége felülmúlta az éjszakai buszét, de életszerűsége vizes bőre miatt vitathatatlannak bizonyult. Egyedül a delfinlányt nem találta, de érezte, hogy hamarosan újra találkoznak.
Zoli