Metafora tanfolyam - véletlen gyakorlat
Húzott kártyák:
évszak - ősz, ital - forrásvíz, testrész - láb
Erőforrások:
hit, gyógyulás, szabadság.
„Az élet olyan, mint a biciklizés. Csak tekerünk, s közben látjuk tovafutni a tájat, élvezzük a tekerést, az érzést, hogy haladunk valamerre” – gondolta Higgs, amint régi, rozsdás kerékpárján lendületesen kanyarodott ki az erdei ösvényről. Élvezte a száguldást, s azt, hogy viszonylag kevés energiával is gyorsan odaért bárhová. Élvezte a sebességet, az arcába csapó szelet, s mindeközben úgy gondolta, élete nyeregben van. Ebben az édeninek nevezett állapotban azonban szívében egy aprócska sugallat jelent meg óvatosan, de határozottan. Fokozatosan haladt testében felfelé, s lassan gondolat formájában jelet meg elméjében:
„Valami még nem kerek, mert hiába a haladás, mintha mégsem jutnék sehová. Mintha lenne még valami, ami számomra ismeretlen, ami túlmutat mindezen, ami itt körülvesz.”
A sugallat gyorsan terjedt el egész testében. Szíve egyre hevesebben vert, ereiben gyorsan végigfutott a különös érzés, s tarkóját furcsa bizsergés kerítette hatalmába. Agya azonban egészen másként gondolta a kialakult helyzetet, s bevetett mindent, hogy a szív hangja csillapodjék. Igyekezett háttérbe szorítani a szív felől érkező sugallatot, s helyette újabb gondolatokat adott, amivel lefoglalhatta a férfit:
„Minden rendben van. Ez az élet. A teljes élet. Haladunk folyamatosan, és ez így van rendjén.”
Higgs megnyugodott, s tovább tekert. A tájra összpontosított. Mint minden ősszel a közeli erdősávot már vöröses levelek csipkézték tarkára, ami ismét lenyűgözte a férfit. Ezek a színek egyszerre jelentették számára az elmúlást és a bőséget. A fákon érett gyümölcsök lógtak, a kertekben még hízelegve piroslottak a paradicsomok, a hegyoldalban pedig óriási szőlőfürtök várták a gondosan szüretelő kezeket.
Eközben a férfi testében újabb változások indultak meg, ugyanis a szív nem nyugodott, s most gondolattá változtatott sugallat helyett képeket próbált becsempészni Higgs elméjébe, melynek hatása nem maradt el, a férfi végig nyalta szája szélét.
„Észre sem vettem mennyire kitikkadtam” – futott végig fejében a gondolat, s abban a pillanatban megértette, hogy miért is villant fel fejében egy forrás képe. Nyelt egyet, s már szinte érezte torkában a hűsítő kortyokat miközben tekintetét a közelben emelkedő sziklás dombhátra emelte. „Mily könyörületes az élet!” – kiáltott fel magában, amikor meglátta, hogy még kerülnie sem kell, mert a poros út egyenesen a sziklák felé vezeti, ahol tudomása szerint forrásra lelhet.
Sűrű kanyarok követték egymást hosszasan elnyúlva a sziklák közt, ám az egyik kanyarban egy elágazáshoz ért, ahol az élet választás elé állította. Megállt, s körbenézett. Egy hangra lett figyelmes. Beleszagolt a levegőbe, majd csukott szemmel a hangot kémlelte. Leszállt a bicikliről, elindult a hang felé. Eleinte nehezen tájékozódott, mert a sziklák folyton visszaverték a hangot, de hamarosan megpillantotta a csordogáló vizet, mely egy sziklahasadékból csurgott alá egy kis öbölszerű mélyedésbe. Odalépett, tenyereiből tálat formált, s ahogy az megtelt vízzel szájához emelte, s mohón nyelte az isteni nedűt. Érezte, ahogy torkán lezúdul, majd mintha egész testét feltölti a hűsítő folyadék. Mintha tudatosan rohanna végig minden porcikáján, s akarna eljutni a legtávolabbi testrészekbe is.
„Ez nem is víz” – ötlött fel benne a gondolat, mire leült a szikla tövében, hátát a kőnek támasztotta, s figyelni kezdett a testében zajló folyamatokra. Mindenhol bizsergést érzett. Egy erőt, mely furcsamód mozgásra, tenni akarásra késztette. Végignézett magán, de mivel külsőleg semmi elváltozást nem látott, szemét lehunyta, s belülre kezdett el fókuszálni. Azonban alig volt ideje bármit is megfigyelni, mert a forrás vize elméjét hamar lecsendesítette, s Higgs álomba szenderült.
Álmában egy barlangban találta magát, ahol foszforeszkáló képződmények világították meg a nyirkos helyet. Mindenfelé járatokat látott, melyek úgy tűntek, hogy az egész hegyet behálózzák. A járatok olyan szélesek és magasak voltak, hogy egy ember könnyedén végig haladhatott rajtuk. A falakon ugyanúgy foszforeszkáló jelenség futott végig, mely egészen erős fényt adott ki magából. Egy kereszteződéshez érve a szeme sarkából fény pillantott meg, mely jóval erősebb volt a foszforeszkáló anyagtól. Kíváncsi lett, s közelebb lépett, de a járat annyira leszűkült, hogy csak négykézláb tudott elindulni a fény irányába.
Egyre nehezebben vette a kövek és a nyirkos talaj adta akadályokat. A fény pedig egyáltalán nem tűnt közelebbinek, mint elindulásakor. Sőt, olyan érzése támadt, mintha egyre messzebbre és messzebbre kerülne a fénytől. Ekkor elért egy ponthoz, ahol már annyira leszűkült a járat, hogy csak kúszva tudott tovább menni. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen erőfeszítéseket kelljen megtenni valamiért, de annyira vonzotta a fény, hogy hasra vágta magát, s kúszni kezdett.
A fény azonban nem közeledett. Higgs elfáradt, s enyhe szorongás fogta el. Gyomrában ideges rángások jelentek meg, feje pedig megfájdult. Úgy érezte pihennie kell. A hátára fordult, s behunyta szemét, hogy pihenjen egy kicsit, viszont a szorongás egyre nőtt benne.
„Minek is kellett nekem idáig kúsznom, amikor megannyi járatban is mehettem volna felegyenesedve, két lábon?”
Elkeseredett. A fejfájás egyre erősödött, miközben a feje tetején is fájdalmat kezdett érezni. Mintha valami kopogtatna rajta, s meg akarná lékelni.
Felébredt. Szemét kinyitotta, s sziklának támaszkodva a forrás bámulta, miközben még mindig érezte a koppanásokat a feje tetején. Ekkor homlokán hirtelen víz csorgott le, s folyt végig arcán. Felnézett, s azt látta, hogy a sziklából egy újabb helyen fakadt fel a forrás.
„Az élet folyását még egy kemény szikla sem tántoríthatja el céljától” – gondolta.
A kép egy újabb érzést indított el benne, melyhez semmiféle gondolat nem társult. Egyszerűen csak késztetést érzett magában, hogy felpattanjon és elinduljon akárcsak a forrás. Felállt, odalépett kerékpárjához, felpattant rá, s nagy erővel tekerni kezdett, de olyan iramban, mintha valamit utol akarna érni.
Csak tekert és tekert, mialatt mellette sorra suhantak el a bokrok, fák, s egy hosszasan futó garád. Lába már alig bírta, de valamiért nem akarta abbahagyni a tekerést. Behajtott egy erdőbe, s ott kanyarogva nyargalt végig kerékpárján, majd ahogy kiért onnan, megpillantott egy zöld fűvel teli, szélesen elterülő mezőt. Hirtelen lefékezett, megállt. Mögötte még porzott az út, amikor ledobta kerékpárját, s a mező felé fordult. Egyre hevesebben érezte a késztetést, hogy az út helyett befusson a mező közepére, de valami mintha visszatartotta volna.
Egy gondolat jelent meg a fejében, mely olyan hangos volt, hogy körbe kellett néznie van e még valaki rajta kívül ott.
„Miért mennél a rét átláthatatlan sűrűjébe, amikor a jól kitaposott út bárhová elvezet? Ahová csak akarod.”
Higgs eltűnődött a gondolaton, s visszanézett az útra, mely eddigi egész életét jelentette. Ránézett biciklijére, s már majdnem felvette a rozsdás kétkerekűt a porból, amikor szeme sarkából fényt érzékelt a rét oldalában. Egy aprócska pislákoló pont szállott virágról virágra, majd az egyiken megpihenve megállapodott. Higgs közelebb lépett, hogy jobban lássa, de lépését megelőzte egy hang, mely mintha a szíve felől érkezett volna.
„A rét a szabadságot jelenti. Az élet odabent van a sűrűben.”
A férfi nem értette a helyzetet. Nem csak a mondatok értelmét, de azt sem, miként érezheti úgy, hogy a hang a szíve felől jön, mégis elméje tudja, hogy a kis fénypontocska beszél hozzá.
„Miféle szabadság? Miféle élet” – kérdezett vissza ösztönösen.
„A gyógyuláshoz vezető szabadság. Egy élet, mely téged hív, s melyből hiányod már fájdalmas a világ számára.”
„Miről beszélsz? A réten nyíló szabadság csak mesebeszéd. Egy ősi legenda. Egy hely, ahonnan még senki nem tért vissza. Az élet itt van az úton, ahol a haladás is” – válaszolta Higgs.
„Hidd el, hogy a mese maga a valóság, s a valóság csak egy mese!”
A kis fénypont átrebbent egy másik virágra, mely már jóval beljebb volt a réten. Higgs követni akarta, de a fejében lévő gondolatok nem engedték. Némán állt ott tehetetlenül. Ismét szorongani kezdett, majd mintha kéz a kézben járna a két élmény, gyomrában ideges rángások jelentek meg.
Higgs némán állt ott, s az egyre távolodó fénypontot nézte, amikor szíve erősebben kezdett kalapálni, talpában pedig bizsergető érzés hatalmasodott el. Mintha a földből egy energia indult volna el a talpán keresztül a bokájába, s onnan végig a lábszárán egészen a csípőjéig, ahonnan pedig villámgyorsan futott végig egész felsőtestén.
Ránézett lábaira, megmozgatta lábujjait, majd tekintetét a távolba helyezte, ahol a fénypont mellett már több fénypont is megjelent. Visszanézett a porban heverő drótszamárra, majd lábaira, s ismét a távolba a pontok felé. Ekkor újra meghallotta a hangot, mely egyszerre a szívéből és a távolból hallatszott:
„Higgy!”
Higgsben felsejlett az álombéli barlangban tett kirándulása, s a fény, melyet nem tudott elérni.
Egész teste megremegett, s egyszerre azt érezte, hogy lábai megmozdulnak, s elindul a rét közepe felé. Ami azonban meglepte, hogy lábainak nem akarata, nem is az agya parancsolt, hanem a szíve, mely összekapcsolódott a földből futó energiával. Lábai élettel teltek meg, szíve diktálta a ritmust, s ahogy belépett az ismeretlenbe, euforikus érzés kerítette hatalmába. Teste könnyű lett, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna meg, melyeknek ezidáig még csak tudatában sem volt. Léptei egészen légiesek, könnyedek lettek, s úgy érezte, hogy a föld felett lebegve halad az ismeretlen felé, ahol már várnak rá, s ahová a sok-sok tekerés helyett végre megérkezhet.
Lalus