Volt egyszer egy ember.
Nem volt benne semmi különös úgy igazándiból. Volt neki két lába, amivel egyik helyről a másikra ment, két keze, amivel az ételt tette a szájába, és amikkel a kalapját tartotta a fején, ha nagyon fújt a szél.
Egyik nap vándoroltában ledőlt egy fa kinyúló gyökerei mellé.
- Tillárom, haj - dúdolta, mert hát igen jó kedve volt.
Ám ekkor motozás támadt az ágak között, valami fura vijjogással egybekötve, és valami a fejére pottyant, de úgy ám, hogy hirtelen csillagokat látott!
Elhagyta néhány cifrább szó is a száját, amit most nem idéznék pontosan, majd pislogott egy párat, hogy megnézze, mi pottyant a fejére.
Tojásforma volt, de sokkal nehezebb, mint amit a madarak tojnak. Vörös-fehéres pettyek szegélyezték, és meleg volt, lüktetően meleg.
- Hát ez meg mi? - kérdezte töprengve.
A tojás, mintha sietett volna megadni a választ, megnyikkant, és megrepedt, a résből gőzpamat püffent fel.
- Szent Kleofás! - tátotta el a száját az ember, és eldobta a szerzeményt.
A tojás pördült és pattant egy párat, mígnem megpihent... ám a repedés tovább nőtt, és egy nagy reccsenéssel és gőzfelleggel ezer apró darabra tört.
Hát mi gurult ki belőle, ha nem egy aprócska sárkány?! Biz isten!
Két feje volt, és bennük ezüstszínnel ragyogott négy kicsi szem.
Mind a négy leplezetlen kíváncsisággal meredt emberünkre.
A Jobboldali fej böffentett egyet, füst szökött ki az orrlyukán, a Bal viszont kinyitotta a száját, és cérnavékony hangon azt kérdezte:
- Mama?
Emberünk felsikított, és úgy elrohant, hogy ki tudja, a traumától azóta talán meg se állt.
A Jobboldali fej sóhajtott, és kemény tüskés fejével odakoppantott a másiknak. Mindketten feljajdultak.
- Ne piszkálj. Már látom, hogy nem mama - morogta a Bal.
(Igen, a sárkányok ennyire okosan születnek meg. És még beszélni is tudnak.)
Milyen lehetne valakinek az élete, aki rettentően okos, érzékeny, már a születése pillanatában trauma érte, és ráadásul osztozik az elméjén egy másik valakivel?
Igen, jól sejted: rettentően nehéz és borzasztóan izgalmas.
A Jobb és a Bal fej sokat veszekedett.
De tényleg, úgy tűnt nincs két olyan téma, amiben egyetértenek.
A Balnak néha eszébe jutott, hogy lehet hogy csak azért veszekednek, hogy ne érezzék annyira magányosnak magukat.
Meg veszekedni szórakoztató is.
Rengeteg mód van, ahogy egy kétfejű sárkány megtréfálhatja saját magát.
Például a Jobbik fej éppen fennhangon szónokol (lefoglalva ezzel a teljes tüdőkapacitást), a másik meg egyszerűen berogyasztja a térdeiket, és pofára esnek.
A kis szünetben, amíg a Jobb a port köpködi, a Bal vihoghat bátran, most az övé a tüdő.
Azért nem volt teljesen felhőtlen az élet.
A sárkányok alapvetően mágikus lények. Hétmérföldnyi irodalom íródott arról, hogy egy rendes sárkány mit is csinál.
A tankönyvi vonalat követve, eleinte próbáltak aranyat összegyűjteni, hogy azon heverésszenek (úgy hallották, ezt illik egy valamit magára adó sárkánynak tennie), de hamar elég unalmassá vált.
Aztán kísérleteket tettek szűz leányok elrablására.
Az első flörtölni kezdett a Ballal, itt derült ki, hogy nem egészen felel meg a feltételeknek.
A második akkora hisztériát csapott, hogy azóta tikkel a Jobbik fej bal szeme.
Aztán a harmadik mindig takarított, borzasztó idegesítő módon, a porszívó zajától egymást sem hallották a fejek.
A negyedik végül megfelelőnek bizonyult, kedves volt és ártatlan, bőre mint a tej, nevetése mint szétguruló üveggolyók... és a forgatókönyv szerint fel kellett volna falniuk... úgyhogy inkább úgy döntöttek lakto-vegetáriánusok lesznek, és jó barátságban elváltak útjaik.
Szépen, lassan jöttek rá, hogy nekik valami másból áll a tálentumuk... Bár tény, hogy mivel rendszerint megijedtek tőlük az emberek, nem is volt könnyű dolguk.
Aztán egy éjjel egy nagyon részeg költő akadt az útjukba, aki kigombolt ingben, széttett lábakkal ült a folyó partján, és sírt.
- Miért hagytál el engem? Hónapok óta egy sort se írtam, amit meg igen, az mind fujj, köp, vacak!
Az arra trappoló Sárkányfejek egymásra néztek, és vállat vontak (ki-ki a sajátját), majd udvarias távolságban a Költőtől helyet foglaltak.
- Szasz! - üdvözölte udvariasan a Jobb fej.
- Ah! Szent Hacacáré, egy Sárkány! - nyögte a Költő, de olyan részeg volt, hogy mozdulni sem tudott.
- Mondtam, hogy csak hiszti lesz ez is... - dünnyögte a Bal, és a körmét kezdte nézegetni. De a Jobb ragyogó szemmel meredt a kapatos alakra.
- Te költő vagy, ugyebár? Mondj nekem egy verset! - követelte.
A Költő hüledezett.
- Én.. én... - hápogta, majd előbbi kétségbeesése felülkerekedett a félelmén. - ... én egy sort sem írtam már hónapok óta, hát pont ezt mondom! - tört ki dühösen.
- Nem - rázta meg a fejét a Jobb. - Mondj nekem egy verset!
- Bah! Azt hiszed, az olyan könnyű, megkapni a múzsa csókját? Hogy például... - dohogta, miközben a sárkány nyakába kapaszkodva feltápászkodott, és széles léptekkel megindult a folyó mentén.
- ... hogyaszongya: Édes életem, a napsugár szíved, csak az ad nekem fényt, nem láttam soha, ily törékeny lelket, és ily....
Elhallgat, és óvatosan megfogja az ajkait.
- Bús meredélyt? - teszi hozzá segítőkészen a Jobb.
- A fenét! Ily isteni lényt! Jaj. Hát meggyógyultam?!
A fejek egymásra néztek, amíg a Költő magában motyogta a rímeket, mindegyik szépségesen, természetesen gördült egymás után.
- Köszönöm, köszönöm! - kiáltotta a részeg költő, majd megölelte a Sárkányt. Véletlenül pont nem a nyakukat, hanem a farkukat sikerült, és ettől mindketten kényelmetlenül érezték magukat, és örültek, hogy végül a Költő nagy boldogan, nagy íveket leírva elkacsázott.
Elgondolkodtató jelenet volt, és a Sárkány végül így fedezte fel, hogy az ő mágiájuk miben állt.
Ihletet adnak.
Kreatív energiákat szabadítanak fel.
Jöttükre, láttukra, megérintésükre az arra nyitott emberekben felbuzgott minden rejtett tartalék. Gátak dőltek le, szavak pattantak, ékesszólóak, és mélyeket íróak lettek.
Jó érzés volt segíteni, de túl nagyok voltak, és az emberek fejében túl sok előítélet élt velük kapcsolatban, így csak egyszer-egyszer élhettek természet adta tehetségükkel.
Márpedig, legyen az bármilyen lény, ha nem élhet a küldetése szerint, elszárad, besavanyodik, szomorú lesz.
Egy nap lemondóan ücsörögtek egy patakparton. Az az ifjú leány, aki az imént sikítozva elfutott előlük, sosem fogja megírni a legszebb dalt, amire képes lehetett volna.
- A francba... - suttogta a Bal fej.
- A fenébe - értett egyet a Jobb.
- Mit csináljunk?... így nem mehet tovább.
Tétován egymásra néztek.
Ekkor megzörrent a bozót, és egy takaros tündér pattant elő. Biztos hogy tündér volt, pisze orra, göndör loknijai, és nem utolsó sorban színpompás szárnyacskái rögtön elárulták. Kezében lógatott varázspálcájából virágok potyogtak ki, miközben feléjük sétált.
- Én segíthetek, édes kétfejű sárkányom. Akarjátok-e?
A fejek csendben pislogtak. Túl depisek voltak a válaszhoz, de a tündér pufók kis arcán mindentudó mosoly világlott fel.
- Van egy ország, ami más, mint ez. Ahol a mágiát máshogy magyarázzák, ahol nem hisznek a sárkányokban.
- Miért jó ez nekünk? - vont vállat a Bal. - Ez sem hangzik sokkal jobbnak, mint itt.
- Mert én tudom a megoldást, miként élhettek úgy, hogy használjátok a tehetségeteket. Kisebbek lesztek, az emberek kézbe vehetnek majd titeket. De vannak hátrányai is. Nem fogtok tudni beszélni...
- Hála az égnek. Úgyis tele van már ezzel a hócipőm - biccentett a Jobb irányába a Bal, mire az méltatlankodva orron koppintotta.
- Ejnye. Nem lesz az olyan könnyű... mozogni sem fogtok tudni - csitította őket a tündér. - De amit ígérhetek, az az, hogy végre célba érnek majd a sugallataitok. Az emberek alkotni fognak tőletek, általatok, oly könnyedén és természetesen, ahogy talán maguk sem képzelték volna.
Aztán a tündér csak mesélt, mesélt erről a másik világról. Hogy milyenek az emberek, milyen gondokkal küzdenek, milyen szépen szeretnek, mennyi mindent kitalálnak és megvalósítanak.
A sárkányfejek, pedig egyre lelkesebbek lettek.
- Válasszátok ki, milyen tehetséget óhajtotok magatoknak.
- Én, én! Hadd legyek én a beszélő! Nincs is szebb, mint ahogy a hangszálak mentén súlytalanul hajladoznak a kimondott szavak! Ahogy a tónus és csillogás bekeretezi a mondásra szánt szöveget, és mindig több lesz, szebb lesz általa! - lelkesedett a Jobb.
- Helyes. Én pedig leszek az író. Aki engem megérint, a mindig is benne rejtőző, papírra kívánkozó szavak ébrednek majd fel benne. A maradásra szánt, komoly betűk követik majd egymást sorban, a kedv serken, és... és... a múzsák telehintik homlokcsókokkal...
- Na persze... - ciccegett a Jobboldali fej, a Balabbik pedig felfújta magát.
- Csitt, kedveseim - hűtötte le őket a tündér.
Nincs miért veszekednetek. Mindkettőtök ajándéka nagyon fontos.
Hunyjátok le a szemeteket.
Most pedig nevet adok nektek, belé zárva a tehetségetek.... készen álltok rá?
- Igen - bólogatott a Bal fej.
- Igen - hunyta le a szemét vágyakozón a Jobb.
A tündér finom érintésére megborzongott a vöröses bőr.
Induljunk hát, Arkon.
Gyerünk Maentis.
Valahol, valakik most nagyon örülni fognak nektek...
Sophie