Nevem Bordódi Kristóf. Régóta élek ebben a faluban. Reggeltől estig dolgozom a réteken, kaszálok, betakarítok, etetem az állatokat. De nem vagyok boldog. Úgy érzem, hogy valami nagy tettet kell végrehajtanom, nem élhetem le úgy az életem, hogy egész nap ki se megyek a faluból. Itt mindenki ismer, mindenkit ismerek.

 Szegény anyámnak és mátkámnak nem merek beszélni terveimről. Ők túlságosan féltenek. Nők. Gondomat viselik. Adnak enni, ha éhes vagyok. Ha szomjas, megitatnak. Mindig azt teszik, amit kell, ami a helyes. De én ezt már unom. Valahol, mélyen, legbelül érzem, hogy többre vagyok hivatott.

Ne érts félre, szeretem a mátkámat. Nem tudnék nélküle élni, mégis azt érzem, itt kell hagynom őt, hogy megbecsüljön, hogy felnézzen rám. Jobb emberré kell válnom, igazi férfivá. Kihívást keresni. Új szemszögből nézni a világra. Nem maradhatok örökre itt, a faluvégi tanyában állatokat etetve. Kell valami, ami mozgat, a cél, amiért érdemes élni.

 Szerelem? Nekem megadatott.

 Béke? Nyugalom? Egész nap ez van, csönd. Nem tudom értékelni.

 Pénz? Ugyan minek? Itt elkölteni sem lehet.

 ​Valami több kell. Harc, mozgás, indulás, lendület! Valami, ami miatt büszke lehetek magamra.

 Felfelé szállnék tüzes paripán, fel az égbe, hol nincsen határ. Feljutni, és elérni a célt, valamit, amitől több leszek: a kincsemet.

 Holnap megmondom anyámnak és a mátkámnak. Igen, holnap indulok. Bátor vagyok. Büszkék lesznek rám. Nem, nem kell félteniük. Hazatérek. Győztesen, dicsőségesen. Több vagyok, mint amit bennem látnak. Velem van minden földi és égi teremtmény.

 Döntöttem. Indulok.

"Óh, hiába minden, hiába, kár,
Bordódi Kristóf nincs itthon már.
Elment, mert elvitte álma, a tűz..."
Borongós ég alatt lépdel a szűz.

„Hosszú az éjjel, mindenütt árny,
Elvágtatsz, lovad két fekete szárny...
Nem látom többé a férfit, hogy él,
Tomboljon vihar, fújjon a szél!”

Hatalmas felhő árad szét már,
Sötétlik, magaslik, mint végmadár.
Nem látszik semmi, csak villanó fény,
Felhők közt Kristóf repül, szegény.

Egy csattanás, dörgés, tomboló szél,
Lent a lány látja, szíve úgy fél.
Szerelme tűzlova most porlott szét,
Kristóf hanyatlik, minden csak ég.

Lehull a földre, lelke fent jár,
Lent a lány látja, mozdulva áll.
Szeméből könnyek hullanak, ár,
Szűz teste nem bírja, elfáradt már. 

Kristóf a házban fekszik helyén,
Körötte gyertyák, mind hófehér.
Fehérlő fényben fekete gyász,
Ember, gondold meg, miket kívánsz!

Hachbold Helga